In memoriam Betyár

Parányi kereszt áll tegnap óta a kert szögletében. Felirat még nincs rajta, de a rézműves ember már megkapta a felkérést: „Betyár – élt, szolgált, szeretett”. Elment az öreg vizsla. Becsülettel lehúzott csaknem tizenöt évet, volt abban bánat, öröm, szeleburdiság és főleg végtelen szeretet. Tőlem kapta, és én tőle kaptam. Szívszorító pillanat, amikor egy ősz arcú kan kutyát, testi-lelki barátodat lepedőbe csavarva leereszted a méteres gödörbe, rózsaszálat dobsz utána, aztán jön a lapát, a föld…
Nekem dupla szomorúság az egész. Attilától, csodálatos barátomtól örököltem Betyárt. Féléves volt akkor, mérföldkővé lett a dátum, innen számítottam Betyár-korszakomat. Azóta boldogult Attila is odaát van. Pontosabban odafönt, mindketten. Megvisel az elválás.
Hát most itt vagyok szemben a kereszttel – nyomorultul fáj ez a hant. Tolulnak elő az emlékek a kiskutyáról, a beteg kutyáról, a szeleburdi tyúktolvajról, az elkódorgó ifjú kanról, a csillogó szemű haverról, aki türelmesen megvár a kocsma bejáratánál, ha meg fáj valami itt, legbelül, rögtön tudja, ott a helye a lábamnál, és egy meleg tekintet is kijár nekem.
Becsüljétek meg igaz társaitokat, kedveseim, egyre kevesebb van belőlük ebben a rút világban! Ügyeskedők, hazardőrök és hamis igehirdetők között kanyarog az utunk,. Fogadjatok magatokhoz kutyákat, hívebbek lesznek sok sikamlós „barátnál”, „jóakarónál”. Csak hát az út végén kikerülhetetlen a hant azzal a kis kereszttel. Amely előtt most itt állok.