Kizökkentő zene, kizökkent világ

Nagyon régen volt az, amikor Albert de Ruiter basszusán először hallottam a kontra B sort. Barátom kis vetítőgépe mellett ültünk, és ő méretes tudományfeneket kerítve a dolognak forgatta be a tekercset. Koyaanisqatsi – dörögte vészes egyhangúsággal az a bizonyos de Ruiter; idétlen amerikai átírása ellenére a hopi nyelvű szó kajanniszkaccinak szól, és mint az ősállapothoz közel maradt jelrendszerekben, itt is szerteburjánzó jelentést hordoz. Magából kifordult élet, ezt is így mondták az indiánok.
A Kizökkent világ – amelyet Coppola oly fontosnak tartott, hogy maga vállalta a producer szerepét – valójában Godfrey Reggio alkotása: hét évig készült, húsz éve kultuszfilm. Mivel az ember mint individuum nem szerepel benne, csak mint jól szervezett, romboló csorda, így hagyományos, játékfilmes „hangja” sincs. Amit viszont Reggio költői kamerája átkopíroz a celluloidra, azt Philippe Glass kompozíciója ugyanúgy megteszi egy aprólékosan kidolgozott partitúra lapjairól. Az all-round zeneszerzők egyik sztárja a formatan szabályai szerint szvitet illesztett a filmszalag hangsávjára. A barlangrajzoktól a rakétakilövésig jutó emberiség vészes iparosodási turbulenciáját nem digimicsodákkal ábrázolta. Inkább a valódi mesterek eszközéhez nyúlt: a szimfonikus zenekar ezerszínű húsz hangszerére írt hopi és asztrofizikai nyelvű asszociációkat.
A keretes szerkezetű tételsort egyetlen domináns technika fűzi össze: miképp a film maga is döbbenetesen lassú, Glass a repetíció zenei eszközével fékez és bódít el. Passacaglia az az igen egyszerű, négyakkordos motívum, amely megannyi ruhában asszisztál a kizsákmányolt, de szertelen szépségű természet és az élhetetlen kockaéletre szakosodott urbanizáció képeihez. Amit pedig kamarakórusával művel néhány a cappellarészletben, csak azért nem vált az énekkari repertoár részévé, mert irgalmatlanul nehéz ilyen töménységben, változó metrummal minore-maggiore játékokat intonálni.
Zeneelméleti szakszavakkal körbetudományoskodtam én is a Kizökkent világot, már csak meg kellene nézni, aztán bambulni egy órát a nyári éjszakába. Először és újra.
(Reggio–Glass: Kizökkent világ – Metro Goldwyn Mayer-DVD)