Köznapló

Augusztus 15., hétfő
Tamás Gáspár Miklós gyakori szerző a Népszabadságban, írásait el szoktam olvasni, fölöttébb tanulságosak. Élvezetesen ír, ezzel elringatja, elkábítja olvasóit, ami módot ad rá, hogy néhány kérdésben jégre vigye őket, akik többnyire rajongók, vagyis gyanútlanok, és úgy lesik szavait, mint a kinyilatkoztatást. TGM érvelése többnyire hatásos, példa rá az évfordulós Thomas Mann-megemlékezés. A szerző úgy szól „Az utolsó polgári íróról” – ez cikkének címe is –, hogy szinte sugallja, a Nobel-díjas író nem csupán alkotóként lehetett példa: emberként is kiemelkedett a kortársak közül.
Hát nem… A nagy írónak, tetszik, nem tetszik, nagyok voltak a politikai tévedései.
„Thomas Mann műve mintha kimondatlanul is azt ígérte volna, hogy az európai szellem akkori középpontja, Németország, szellemi marad…” – írja Tamás Gáspár Miklós. Olyan érzésem van, hogy ez a megállapítás a hatvan éve halott szellemi tekintélynek abból a finoman szólva gőgös mondatából párolódott le, amely így hangzik: „Ahol én vagyok, ott van Németország.” Mármost ha ez így lett volna, akkor a Thomas Mann-féle ország sokszor változtatta volna a helyét, legalább olyan gyakran, mint az író abbéli véleményét, hogyan viselje magát az ő Németországának otthon maradt, rettegésben élő része.
Mert nem kéne megfeledkezni arról, hogy Thomas Mann 1914-ben – több társával együtt, bár ez gyönge mentség – keményen visszautasítja Romain Rolland-nak a Journal de Genéve-ben megjelent cikkét, amelyben azt kéri, hogy a német értelmiségiek ítéljék el kormányuk militarizmusát. Thomas Mann így reagált a francia kolléga írására: „Miért ne dicsérné istent a művész, a katona a művészetben egy olyan békevilág pusztulásáért, amelyből már éppen elege volt. […] Az irodalom bizalmasabb viszonyban áll a szenvedélyekkel és a természettel, mint az értelemmel és a szellemmel.”
Ez bizony nem mást jelent, mint azt, hogy a német író ujjongva üdvözölte az első világháborút. Mivel erről a jól tájékozott TGM nyilván hallott harangozni, érthető, hogy ezekre az évekre nem sok szót pazarol, többek között arra se, hogy mi okból hidegült el a viszony a két Mann testvér között… Nos, jó, ha tudjuk, hogy amikor 1919-ben Heinrich, a báty a bajor tanácsköztársaság miniszterelnökének meggyilkolásáról írt emlékbeszédet, akkor Thomas Mann – aki TGM szerint biztosítéknak látszott arra, „hogy a művészet önálló ellenhatalom” – üdvözölte a katonai kormány szabadcsapatait, akiknek vezetője bizonyos Ernst Röhm volt, aki az SA parancsnokaként lett hamarosan többszörös gyilkos, kiállni mellette, bárhogy tekergetjük a szót, fölöttébb kínos. Nem véletlen, hogy az író a háború végén Kaliforniában megsemmisítette az abból az időből való naplóit… A lübecki patríciuscsalád sarjának ilyenféle porosz militarista megnyilatkozásait végül a Szovjetunióban élő kommunista filozófus, Lukács György – aki az irodalomhoz amúgy botfülű – menti a moszkvai kiadású Internationale Literaturban, ebbe kapaszkodik utóbb az író 1944-ben.
Hitler már birodalmi kancellár, amikor Thomas Mann még így fogalmaz: „Sokkal jobb német vagyok, sokkal inkább kötnek hazámhoz a nyelv, a kultúra hagyományai, mintsem az évekig vagy élethossziglan tartó száműzetés gondolata ne lenne számomra súlyos, végzetes jelentőségű.” Vagyis a maga sajátos módján a maradás mellett érvel. Gyermekei veszik rá, hogy ne térjen haza; Svájcban telepszik le, ám Benestől cseh állampolgárságot kér, utóbb mégis hátat fordít Európának, és Amerikában telepszik le. A Csendes-óceán partján, Pacific Palisadesben épít villát, s bár levelezését hárman segítik, megválaszolatlanul löki félre emigráns bátyja, Heinrich leveleit, aki nyomorog Amerikában.
Nem meglepő, amit Brecht ír naplójába 1943 augusztusában: Thomas Mann „amikor utoljára láttam, februárban azt mondta, szendvicsestányérral a kezében: »Szeretném, ha az oroszok a szövetségesek előtt érkeznének Berlinbe.« Később megtudtam, hogy azon a délutánon az orosz konzulátuson mondott egy beszédet, amelyben a Vörös Hadseregnek gratulált, és aztán jól megvendégelték.” Brecht naplója adja tudtunkra azt is, hogy Thomas Mann visszavonta az aláírását arról a nyilatkozatról, amelyben az emigráns német írók szükségesnek tartják megkülönböztetni a hitleri rendszert és a német népet… Ekkor írja Brecht nem kevés indulattal, hogy „egy pillanatig még én is eltűnődtem azon, miként igazolhatná magát »a német nép«, amiért nemcsak a hitleri rendszer gaztetteit tűrte el, hanem Mann úr regényeit is, és ez utóbbiakat 20–30 SS-hadosztály kényszere nélkül”.
De ha úgy vesszük, mindez másodlagos kérdés, a legfontosabb mégiscsak a mű, ám ma már tudjuk, hogy a huszadik század szörnyűségeiről, bizony, nem Thomas Mann adta a legpontosabb képletet, ha úgy tetszik, látleletet, hanem egy beteg tüdejű és látomásaival viaskodó prágai tisztviselő, Franz Kafka. Talán ezért konstatálja igen pontosan Tamás Gáspár Miklós, hogy „már nem érthetjük őt”, bár gyanítom, hogy korában is félreértették, igaz, egészen másért.
Nemigen vették észre Thomas Mann első számú ambícióját, azt, hogy odaállíthassa magát örök példája, az ájultan tisztelt Goethe mellé, mert ha ez sikerül, hasonló irodalmi hatalom lehet. Az lett, csakhogy az ilyesmi gyakran árnyékot vet az életműre, hiszen a (maga)tartás válik fontossá, amit az idő utóbb megmosolyog és kikezd. Tán ezért érezzük, hogy arról a korról több érvényes mondandója van Hessének vagy Borgesnek, s néha még az okkal elítélt Gorkij is többet megmutat nekünk a huszadik századból, amelynek szörnyűségeit a bőrünkön éreztük s érezzük máig. Közelebb tudnak kerülni szívünkhöz, amely képes ugyan csalásra, de olyan kegyetlenségekre soha, mint az a hatalom, amely a hideg ész nevében ítélt eleveneket és holtakat.
Hagyjuk végre magunk mögött azt a borzalmas századot! Itt és most van dolgunk.

Augusztus 17., szerda
Egy német tévécsatorna bemutatta a katedrálist, amelyet a spanyol Justo Gallego épít nem messze Madridtól egyedül. Segítsége csupán három: a két keze és a hite – erős mind. Szerzetes volt, de tüdőbeteg lett, távoznia kellett a rendből. Hazament a falujába, s mikor az apja meghalt, úgy döntött, örökségéből katedrálist épít a Szűzanya tiszteletére. A film a volt szerzetes gondolataira épült. Hallgatva őket, úgy éreztem, azok a katedrális igazi tartópillérei:
Az emberek azt gondolják, őrült vagyok… Holott a kőműveskalapáccsal csak példát adok nekik… Mert ezt bárki megcsinálhatja, ha van elképzelése. Az a baj, hogy nincs. Hallottam, hogy művésznek tartanak. Nem… Én munkás vagyok… Naponta tizenöt-tizenhat órát dolgozom, a vasárnapot kivéve. Nem készítettem sem tervet, sem rajzot. Amit itt látni, az mind Isten iránti szeretetemből fakad. Nem töprengeni kell, hanem csinálni… 38 éves voltam, mikor kezdtem. Eladtam mindent, vettem egy Land Rovert, s olyan anyagból kezdtem építeni, amit Spanyolországban sittre dobtak. Nem nagyszerű, hogy ami másoknak nem kellett, abból itt valami magasztos lesz? Most lettem 80, ki tudja, elkészülök-e vele. Ezt amúgy sem én döntöm el, hanem akitől az erőt kapom… Fáradt vagyok, de nem tudom abbahagyni. Úgy érzem, itt fogok meghalni munka közben… Volt szép örökségem, de mindent beleépítettem ebbe a katedrálisba, és most szegény vagyok. Csakhogy én szeretem a szegénységet. Egyedül az hozhatja rendbe a világot. A gazdagság soha…
A katedrális 50 méter hosszú, 25 széles és 30 magas, nemrég felfedezte a tévé meg a sajtó, azóta a mesternek nincs elég ideje az építésre. Naponta százak jönnek, fényképeztetik magukat vele, és közben megmosolyogják, amiért vállalta a cölibátust:
Nekem ez a katedrális a feleségem… És boldog vagyok…

Augusztus 23., kedd
Levelet kaptam, arról kérdez egy kedves asszony, hogy s mint van a kertem, amelyről év elején írtam, ám azóta nem emlegetem. Erre azért is felelnem kéne, mert Thomas Mann okán a minap szóba hoztam Hessét, ezt a finom tollú humanista írót, akit sokáig nem is annyira írásaiért – egy hang megszólal: de, azokért! A pusztai farkasért, a Rosshaldéért, a Demianért – szerettem annyira, mint azért az életért, amely mintha egy hatalmas kertben telt volna. Nagy öröm volt, amikor megtudtam, hogy jó része valóban ott telt.
Kertben töltött óráiról számos könyvet írt, és amire nem számítottam, ő mondta ki az utolsó szót költséges tervünkről, beláttam, hogy fölösleges egy meredek lejtőt nagy munkával teraszokra szabdalni: az övé legalább olyan meredek volt a svájci Montagnolában, mint ez itt Maroson, mégis elbírt vele. Örökös harcban állt a gazzal, amelyet gyakran négykézláb csúszva, rövid kapával a kézben vívott. E harcról barátjának, Georg Reinhartnak így írt levelében: „A gyomlálás néha kitölti az egész napomat… Mostani rossz állapotomban ez olyan, mint az ópium, hatásának fél, de akár egész napra is átadom magam. Mindez nem valamiféle anyagi ösztönzés vagy haszonelvűség jegyében történik, hiszen a kerti munka sok száz órájának hozadéka alig három-négy kosár zöldség. Inkább mondható vallásos tevékenységnek, hiszen az ember térdre ereszkedve folytatja, úgy, ahogy egy szertartást szokás celebrálni…”
Ebben az esős nyárban szomorúan konstatálom, hogy a gaz mindig előttem jár, nem érem utol sehogy, pedig már kaszám is van. A ház két oldalán elkészült két kis japánkert, megvan a helye annak, hová kerül ősszel a selyemakác és a jeneszter, de a kerti munka legszebb óráit az adja, mikor kinyitom Hesse egyik könyvét, és arra gondolok, nemcsak olyan vallás van, amelynek hívei szertartás közben térdre ereszkednek. Néhol törökülésben olvassák a szent könyveket, és milyen jó, hogy én is így tehetek: kinyitom a Sziddhártát, s folytatom bárhonnan, sokadszor.