Pótvizsga

Tanévzárás után nem mertem otthon megmondani, hogy az újvidéki gimnázium ötödik osztályában latinból pótvizsgára utasítottak. Hiszen apám már az utolsó hónapi kosztpénzt is csak úgy tudta nekem elküldeni, hogy eladta az egyik üszőt. Hogyan nézzek a szüleim szemébe?
Persze bizonyítványosztás után minden kiderült. Síri csendben ettük meg az ebédet, aztán apám így szólt hozzám komoran: „Holnap kitereled a teheneket a rétre. A nyáron ez lesz a dolgod! A patak mellett, az öreg fűzfánál lesz időd tanulni.”
Azelőtt is kimentem néha teheneket őrizni, szerettem a réten, de nem így képzeltem a nyarat. Szabadon csatangolni, mezítláb futkározni a selymes fűben, majd lekuporodni a fűzfa hűvösében egy kalandregénnyel a kezemben. Most a latin nyelvtant és a szótárt kell majd vinnem, hogy felkészüljek a pótvizsgára.
Beszereztem idősebb diák ismerőseimtől minden kapható latinkönyvet, magoltam, egy hét alatt több latin szentenciát is tudtam. Sündörögtem vasárnap délelőtt a plébánia körül is, hátha beállhatnék ministránsnak, talán az is segítene. De azt mondták, hogy ahhoz már öreg vagyok.
„Per aspera ad astra!” – ismételgettem, fel a csillagokig, mert nagy álmokat dédelgettem a jövőt illetően. Fel a magasba! Olvastam Cicerót, ismertem Senecát, arra is gondoltam, talán meg kellene környékeznem a plébánost, ő lehet, hogy tud latinul. Vagy az orvost, a patikust, mert ugyan ki más tudna latinul a faluban? Egyik tervem sem sikerült. Végleg le kell mondanom a csillagokról? Itt maradok a tehenek mellett gulyásnak?
Pedig milyen szép lenne, ha megvalósítanám álmaimat, valami lenne belőlem, olyan ember, akire felnéznek, akinek ismerik a nevét. Példakép! De egy bukott diákból mi lehet? Lehajtott fejjel jártam-keltem otthon is, a mama olykor megsimogatta a fejemet. Apám azonban mintha megmerevedett volna. Némán figyelte lelki küzdelmemet. Mi történik, ha a pótvizsgán is elégtelenre felelek? Rossz rágondolni. Inkább világgá megyek, mint a mesék oktondi hősei. Mert a szülőfalumban szégyenszemre nem maradhatok, mindenki ujjal mutogatna rám. Minek kellett egy parasztgyereket gimnáziumba íratni? Miért nem maradt az eke szarvánál?
Így tipródtam, mígnem egyszer mellém szegődött a szerencse. A piacon jártam, segítettem a mamának kicipelni az eladásra szánt zöldséget, amikor az újvidéki autóbuszjáratról láttam leszállni a latintanáromat. A Kalmár-féle vendéglő felé tartott. Én is odasompolyogtam, s az egyik pincérfiútól megtudtam, hogy minden csütörtökön kijár Temerinbe tekézni. Imádta a kuglit. Nyomban megsejtettem, hogy itt lehet valami keresnivalóm.
A következő csütörtökön már a kuglipálya körül ácsorogtam. Egy szintén ott ténfergő kisfiúnak pénzt nyomtam a markába, hogy hagyjon engem bábut állítani.
Reményeim megvalósulni látszottak. Elérkezett a nagy pillanat, amikor összeverődött végre a kuglizó társaság. Az egyik csapat játékosa rekedt hangon rám kiáltott: „Te gyerek, nem akarsz állongatni?”
Éppen azt akartam. A társaság késő délutánig dobálta a golyót. Én meg szótlanul állítgattam vissza a helyükre a ledöntött bábukat abban a reményben, hogy egyszer majd felfigyel rám a tanár úr. S ha nem is ad pénzt, ahogy a többiek szoktak, de megdicsér.
Ott voltam a Kalmár vendéglő kuglipályáján minden csütörtökön, s a riadt félelem egyre jobban hatalmába kerített, mert vészesen közeledett a pótvizsga napja.
De helyesen számítottam: megnyertem az utolsó csatát.
A pótvizsgára ünneplőbe öltöztem, úgy utaztam Újvidékre egy augusztusi napon. Sokan voltak a pótvizsgázók, csak úgy hemzsegett tőlük az udvar. Ennek ellenére egy hangosabb szó sem hangzott el. Nem nagy kedvük volt a fiúknak játszani, labdázni, várták a vizsga kezdetét.
Hármunkat szólítottak be a tanterembe. Padokban ültünk, a tanár meg gondterhelt arccal lapozgatott a jegyzetfüzetében. Aztán a nevemen szólított. Sokáig néztünk farkasszemet. Úgy látszik, felismert. Vállon ütögetett: „Menj haza, fiacskám – mondta –, levizsgáztál.” Azóta én Zrínyi Miklós jelmondatában hiszek. Minden a szerencsén múlik. Csak a szerencse segít az emberen…