A héten bejelentett alapkamat-csökkentés újra felkavarta az indulatokat: a kamatdöntést kormányoldalról egy olyan történelmi pillanatként értékelték, amely azt mutatja, hogy a gazdaság gyorsan és jól irányba halad, az ellenzék ezzel szemben azt mondja: a kamatvágás inkább a helyes jegybanki politika visszaigazolása, a kabinetnek pedig győzelmi jelentések helyett inkább az államháztartás és az eladósodás valós problémáival kellene foglalkoznia. Mit tükröz valójában a kamatdöntés?
– Én nem látok semmilyen győzelmet, de még áttörést sem. Inkább úgy értékelném a mostani kamatcsökkentést, hogy beváltak azok a várakozások, amelyek az alapkamatról határozó monetáris tanács kibővítésével egy új szemlélet érkezését jósolták. Így tehát azt mondom, várható volt, hogy a kibővítés után felgyorsul a kamatvágás folyamata. Az azért mindenesetre elgondolkoztató, hogy a döntést igen bátor lépésként értékelték a piaci elemzők, jóllehet egy jegybankkal kapcsolatban inkább a konzervatív, óvatos és megfontolt jelzők számítanak dicséretnek. A monetáris tanács közleményéből ugyanakkor az derül ki, hogy a kamatcsökkenést elsősorban az igen kedvező nemzetközi befektetői környezet tette lehetővé, azaz jelenleg a kockázatos piacok iránt is nagy a kereslet.
– A kamatvágást nemcsak a nemzetközi környezet, de az inflációs helyzet is lehetővé tette. Vagy az inflációs kilátásokat sem látja kedvezőnek?
– Az alacsony infláció önmagában még nem ok a kamatcsökkentésre. A januártól életbe lépő áfamérséklésnek az árakra gyakorolt valós hatását pedig még nem is ismerjük, ezért felelőtlenség kész tényként kezelni azt, hogy az áfakulcs csökkentése az infláció mérséklődését okozza majd. Azt pedig meggondolatlannak tartom, hogy ez az amúgy teljesen bizonytalan hatás már be is lett építve a következő évek terveibe. Úgy gondolom, nyomorult helyzetük miatt a kereskedők igenis le fogják nyelni az áfát, s ez ellen nem lehet tenni semmit. Alacsony infláció mellett akkor jogos az alacsonyabb kamat, ha az infláció tartósan, trendszerűen csökken. Kérdéseket vet fel az is, hogy egy olyan országban, amelyben az államháztartás finanszírozási igénye, azaz a hiány meghaladja a GDP nyolc százalékát, képes-e a monetáris politika megfelelően ellensúlyozni az igencsak laza fiskális politikát. A gyenge vagy erős forint kérdése ugyancsak nem egyértelmű: ha ugyanis a magyar valuta gyengül, az valóban kedvezőbb az exportáló cégeknek, ám a nyugdíjasoknak – akik jóval többen vannak az exportra termelő vállalatoknál – például a magas alapkamat, illetve az erős forint a kedvezőbb, nekik ugyanis nem mindegy, hogy a bankban tartott pénzükre mennyi kamatot kapnak.
– Pedig számos politikus éppen azt hangsúlyozza, hogy a gyenge forint mennyit használhat a magyar gazdaságnak. Ezzel egyetért?
– Nem célszerű elfogadni ezt a megállapítást, mivel egyáltalán nem bizonyított, hogy a gyenge forint a nemzetgazdaság fejlődését eredményezi. A tények azt mutatják, hogy a magyar export nem árérzékeny, s erős forint mellett is megfelelő ütemben tud bővülni a kivitel. Ugyanígy azt sem jelenthető ki, hogy alacsonyabb kamat mellett a gazdaság jobban növekszik. Éppen ezért gondolom úgy, hogy a kamatcsökkentés felgyorsítása közgazdaságilag megalapozatlan döntésnek számít.
– Jelenleg is készül a jövő évi költségvetés, amivel kapcsolatban egymástól eltérő álláspontok jelentek meg: az adóintézkedések ellentételezésének összegére a pénzügyi tárca eddig 200 milliárd forintot jelölt meg, a Magyar Nemzeti Bank szerint ugyanakkor a 2006-os hiányterv teljesüléséhez mintegy 800 milliárd forintos kiigazításra lenne szükség, a Reuters elemzői pedig 500 milliárd forint körüli megszorítást tartanak szükségesnek. Mi magyarázhatja ezt az óriási különbséget a kormányzati, valamint a jegybanki és elemzői számítások között? Egyáltalán, megvalósul valami a mindenki által szükségesnek tartott szigorításokból?
– Sajnos úgy látom, hogy nem, pedig az egész országnak jó lenne, ha a jövő évre nem választási költségvetést fogadna el a parlament. Hazai és külföldi elemzők, befektetők is egyetértenek abban, hogy a jelenleginél lényegesen fegyelmezettebb költségvetési politikára lenne szüksége Magyarországnak. Valóban, a magyar konvergenciapályának, illetve az euró 2010-es bevezetésének az felelne meg, ha az állam jövőre a GDP három százalékával, azaz mintegy 700 milliárd forinttal vissza tudná szorítani kiadásait. Arra, hogy ez ténylegesen be is következik, roppant kevés esélyt látok. A választás évében a kormány valószínűleg már nem kezd bele a költségvetési intézményrendszer szükséges átalakításába és a kiadások megnyirbálásába. Kiadásmérséklést, főleg tartósan, nem lehet az intézmények és a feladatok átfogó, koncepciózus átrendezése nélkül elérni. A kiadások jelentős része amúgy is előre meghatározott: az intézményrendszert fenn kell tartani, s az egyre növekvő államadósság kamatterheit is ki kell fizetni. Egyes pénzügyminisztériumi vezetők háttérbeszélgetésekben ugyan elismerik, hogy valóban nem tudják, hová tűnt a felvett pénz, ám ettől a tény még tény marad: az adósság terheit ki kell fizetni.
– Ha a kiadások jelentős részét nem lehet csökkenteni, akkor a bevételeket kell növelni. Ez hogyan lehetséges akkor, amikor a jövő évi adóintézkedések révén kevesebb bevétel folyik be az államkasszába?
– Éppen ez a probléma: a jövő évi bevételi terveket illetően túl nagy az optimizmus, ezért az áfacsökkentés a jelenlegi helyzetben elhibázott döntésnek számít. A magyar gazdaság versenyképessége szempontjából amúgy is szinte közömbös az áfa, elég, ha csak az exportáló, azaz az áfát visszaigénylő cégeket említem. Az áfa az egyik legnagyobb állami bevétel, ami jól kiszámolható, és biztosan befolyik az államkasszába. Ennek a biztos bevételnek egy részéről most lemond az állam, ezáltal pedig a költségvetés amúgy is nyomorúságos helyzete csak még rosszabbá válik. A jelenlegi kormányzati bejelentéseket figyelembe véve jövőre az államadósság és az államháztartási hiány további növekedésére lehet számítani, azaz a következő évben folytatódik a jövő felélése.
– Az új adónemek nem segítik majd az államkassza bevételeit?
– Az új adókat, így például az egészségügyi hozzájárulást, az ekhót, az alkalmi munkák megadóztatását pótcselekvésnek tartom, ezek érdemben nem növelik meg a befizetéseket. Ezzel a Pénzügyminisztérium illetékesei is tisztában vannak.
– Milyen hatással lesz ez a 2010-re tervezett euróbevezetésre?
– Az euró magyarországi bevezetése várhatóan tovább tolódik. A bevezetés egyik alapfeltétele az, hogy a GDP-arányos államadósság hatvan százalék alatt maradjon, márpedig hazánk államadóssága 2002 óta folyamatosan nő. Ezt még kreatív trükkökkel sem lehet eltitkolni.
– Elemzők szerint jelenleg kétarcú a magyar gazdaság: a magánszféra viszonylag jól teljesít, az állami szektorban ugyanakkor elmaradtak a szükséges reformok. Mennyiben húzhatja vissza a magánszférát, ha a szükséges átalakítások továbbra sem történnek meg?
– Az államháztartás problémái rövid távon nem hátráltatják közvetlenül a magánszféra fejlődését, hosszú távon azonban a reformok késlekedése mindenképpen a gazdaság lassulását vonja maga után, a magyar gazdaság pedig – a deficit kiszorítási hatása miatt – lassul. További problémát jelent, hogy a gazdaság bővülését nem érzékeli a lakosság. Hiába próbálja győzködni a kormány az embereket fizetett hirdetésekkel, a felmérések mégis azt mutatják, hogy a lakosság nem érez semmilyen fellendülést, sőt az emberek úgy gondolják: miközben a csőd szélén áll számos nemzeti intézmény, így például az Operaház vagy az ELTE, súlyos milliárdok mennek el kétes célokra.
– Elemzői számítások szerint az utóbbi három évben nagyobb mértékben növekedett hazánk államadóssága, mint maga a GDP. Mennyiben ért ezzel egyet?
– Az Európai Unió stabilitási és növekedési egyezménye szerint a növekedés időszakában az államadósság semennyivel sem növekedhet, ugyanis ilyenkor kell megalapozni a gyengébb évekre a tartalékképzést. Vagyis 2001 és 2005 között Magyarországon az államadósságnak érzékelhetően csökkennie kellett volna úgy, mint ahogyan az Belgiumban, Spanyolországban és Írországban történt.
origo.hu
Veszélyes időkben nem ripacsokra van szükség! – indul a NEM kampánya
