(a gyerekeknek miért sikerül…)

Én nem tudom, hogy az idős úriember, aki hosszasan és kissé csodálkozva figyelte, amint hétrét görnyedve mezítláb ballagok a Csopak közepén csordogáló, bokáig érő Séd patakban, mit gondolt rólam, mielőtt beszédbe elegyedtünk volna. Ugyanis minden félreértést eloszlatva közöltem vele, hogy piócát keresek harcsahorgászat céljából.
E közlés után arcáról eltűnt minden gyanakvás, és múltba révedve mesélte el, hogy egykor ő füstölt szalonnacsíkkal fogott harcsát valamelyik szép magyar folyóban. A következő pillanatban nosztalgiahullám borította be, felidézte a fél évszázad előtti időket, amikor a csopaki Séd valóságos édene volt a vízi világnak, gyönyörű békák, siklók, gőték, szitakötők, színes madarak birodalma, s mi az hogy, volt pióca is, az ember tíz percig álldogált a vízben, és máris szedhette le a lábikrájáról a legjobb minőségű harcsacsalit. Most azonban, legyintett szomorúan, a betonmederben élettelenül csordogál a víz. Nem akarja kedvemet szegni, de itt akkor találok piócát, amikor Gyurcsány bejelenti, hogy nem a magyar gazdaságot hallotta dübörögni, hanem a füle csengett.
Így aztán kiléptem a patakmederből azon tűnődve, miért jut az emberek eszébe mindenről Gyurcsány, s miért olyan nehéz manapság szép hazánkban piócát találni. A kudarcba azonban nem egy- könnyen nyugszom bele, ezért megpróbáltam saját kezűleg piócát gyűjteni a veszprémi viadukt alatt, ahol a Séd mintegy fél méter szélességben „hömpölyög” kólásdobozok és sörösüvegek között. Mindaddig egy csöpp esélyem sem volt, amíg a patak túlfelén meg nem pillantottam az elmocsarasodott apró tavakat, és észre nem vettem egy (másik) kisfiút, aki a pocsolyák fölé hajolva valamit gyűjtögetett. Átkeltem egy apró kőhídon, s szívemben éledő reménnyel megkérdeztem: „Piócát szedsz?” „Nem. Békát” – felelte, s megmutatott egy nejlonzacskóban három csodás mocsári békát.
Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy a békákat hazaviszi, terráriumba teszi, néhány napig megfigyeli, s aztán visszahozza őket ide, az anyatermészet ölébe. Imponáló volt a szakértelme és a lelkesedése.
„Van itt pióca is” – mondta, s elkérte a nálam lévő dunsztosüveget.
Egy vízzel telt gödör fölé hajolt, villámgyors mozdulatot tett, s mutatta: az üvegben valóban volt három serdületlen pióca, fejenként másfél milliméteres, nem pedig mutatóujj nagyságú öregecskedő, amilyet a harcsák szeretnek.
De a mocsárvilág csodálatos volt. A tízéves fiú nemkülönben. Így beszélt velem: „Rövid idő alatt megkedveltem önt, és szeretném, ha nem kellene innen pióca nélkül távoznia. Békára nincs szüksége?” „Nem bánom” – feleltem, kis kerti tavamra gondoltam, ahol egy mocsári béka akár a paradicsomban képzelhetné magát.
Summa summarum, kis barátunknak térdig iszapban gázolva végül sikerült nyakon csípnie egy piócát. Egyik kezénél fogva tartotta, hogy el ne süllyedjen, míg egy náddarabbal közelebb kotorta, én pedig – kertészkesztyűben – belepottyantottam a dunsztosüvegbe.
Végül kaptam egy picuri békát is, akinek olyan a hangja, mint egy szovjet lökhajtásos repülőgépnek.
A pióca a feleségem nagy örömére egy hétig üdült a hűtőszekrényben, nagy fürgeségre és állóképességre tett szert. Tegnap este komoly nehézségek után horogra tűztem (folyton rászívta magát az úszóra), két perccel később látványos kapás után szó nélkül elvitte valami hal. Most megint nincs piócám.
Ezek után kezdtem el mászkálni a csopaki Sédben, mivel a helyi kertészeti és horgászati szaküzletben azt az információt kaptam, hogy a csopaki gyerekek is szoktak szedni valahol piócát.
Sejtem, hogy fent vázolt ténykedésem kissé gyerekes. Vajon, ha elmém és lelkem egészen visszarévedne a gyermekkorba, találnék-e piócát, én nem tudom…