A mai baloldal és a nemzet

A történelmi bolsevik ideológia (két szakállas filozófus nyomán) azt hirdette meg, ami nincs: új embert, új kultúrát, új identitást. Attól pedig, hogy meghirdette, mindez még nem lett létezővé; ugyanis a világ egész szövevénye „tőlünk független, objektív valóság” (Marx). A fenevad ideológiák mind a nincsre építkeztek, hát összeomlottak. A mai szocialisták azért próbálnak fabrikálni maguknak valamiféle identitást, hogy ki ne derüljön róluk: létalapjuk csupán a valóságtól elrugaszkodott képzelet; mint fenntartható politikai közösség, nem léteznek.
De merre keresi önazonosságát az MSZP? Kétfelé: visszakotor a történelembe nagy baloldaliakért, miközben lelkes prozelitaként hangoztatja nemzeti elkötelezettségét. Szerintem inkább el kéne hagyni a nevükből a magyar jelzőt. Lehet ugyan Petőfit, Eötvöst, Deákot, Adyt, Babitsot, József Attilát, Gelléri Andort, Móriczot, Bibót és a többieket baloldalinak és nemzetinek is nevezni; de akkor a Gyurcsány-kormányt nem lehet. A „nemzetiszocialisták” nemcsak a történelmi konnotáció miatt riasztók, hanem és főként azért, mert mélyen és reménytelenül érzéketlenek minden iránt, ami magyar.
A balliberális kormány működésében tényleg van valami robbanásszerű. Már a Medgyessy-éra kezdetén kiderült, az volna ínyükre, hogy a magyar termőföld – ami a nemzeti összvagyon harminc százalékát teszi ki – külföldiek számára eladható legyen. A hon állhatatos érdekvédelmét hangoztatva szisztematikusan felszámolták a magyar mezőgazdaságot. A multinacionális cégek olcsóbban árusítják a külföldi tejet és zöldséget, mint amennyiért a magyar termelők eladni képesek, de a nemzeti kormány a piacvédelem minimális eszközeit sem alkalmazza. Az úgynevezett összeurópai érdek oltárára – mit oltárára, hentesasztalára – dobja a hazai kis- és középvállalkozásokat; a multinacionális cégeknek adómentességet biztosít, de eltörli a családi adókedvezményt. Hatszázezer gazdálkodásból élő család áll a tönk szélén, akiket még csak nem is regisztrált a támogatási rendszer. A balnemzeti vezetők nem voltak hajlandók kifizetni a gazdáknak járó uniós pénzeket, és hetekig várakoztatták őket a fővárosban télvíz idején. A nemzeti oktatásügy atomjaira hullott, és a nevében magyar tárcavezető azon dolgozik, hogy az iskola képtelen legyen átadni a gyermekeknek a nemzeti kultúra alapértékeit. A lendületesen gyarapodó kormány negyedik évében betegnek lenni életveszélyes, a kórházakban az ágyakban fekvőkre potyog a vakolat, az orvosok Nyugatra vándorolnak. Az építőipari bértarifa alapján egy szakképzett kőműves nyolcvanezer forintból tartja el a családját, de ha hétvégén fusizni mer, megbüntetik érte. Szabadság, elvtársak, testvériség. A baloldali-nemzeti regnálás alatt visszazuhant a lakásépítések, a gyermekvállalások, a házasságkötések, a vállalkozásalapítások száma, mert a magyar embereknek kevesebb kedvük van élni.
A baloldaliság elsősorban szolidaritást jelent. A nemes baloldali szegénypárti; felemeli a megalázottat, meglátogatja az özvegyet és árvát nyomorúságában, s ha következetes, mindenkit egyformán értékesnek ismer, társadalmi helyzettől, származástól, nemtől függetlenül. E szolidaritás nem ellentétes a nemzeti gondolattal, egyenesen feltétele. Hiszen a nemzethez tartoznak az utolsó, árvíz sújtotta csángó falu lakói éppúgy, mint a parlament első milliárdosa.
Az emberi lelkiismeret baloldali. Ha ez a kis pilács nem égne a szívünkben, régen kiirtottuk volna egymást. A lelkiismeret baloldali ugyan, de nem marxista–leninista: a XX. század első felében a nagy magyarok többsége – életképes alternatíva híján – flörtbe bonyolódott ugyan a bolsevizmussal, de visszariadt tőle, amint az levette az álarcot. A nemes baloldal undorodik minden totalitarizmustól. A proliterrorral nem közösködik, viseljen az bár őszirózsát, sarló-kalapácsot vagy nyilaskeresztet. Diktatúra idején a parlamentben nincs baloldal; a proletárdiktatúrában sem volt. Most liberáldiktatúra van – a kormánypártok bármit szabaddá tennének, a nem liberális gondolkodást kivéve – s baloldal ismét nincs.
A ma kormányon levő, multinacionalista, kizsákmányoló neoliberális eszmeszörnytől mi sem áll távolabb, mint a nemzeti gondolat. József Attila mélyen megvetné a mai Fejtőt, Petőfi naponta vonulna a Parlamenthez protestálni, Móricz hangos ellenzékben cikkezne a vidék kisemmizettjeiről. Azt mondanák: ez a kormány megtagadta és arisztokratikus flegmával tagadja meg újra a szolidaritás egyetlen elfogadható formáját: a kettős állampolgárságot – azoktól, akiknek szülőföld és anyaország többé nem ugyanaz, akiket megalázott a történelem, átrántva a határt, mint valami kutyapórázt a fejük fölött.
Esett már sok magyarellenes akció Kelet-Közép-Európában, rontott néhányszor a baloldalinak nevezett erő a saját nemzetére; az egykori kommunista titkos ügynök, Trianon évfordulóján Nastaséval koccintó Medgyessy sem volt a hazafiság bajnoka, az erdélyieket lerománozó Kovács László sem, de a legocsmányabb magyarellenes kampányt a jelenlegi, szocialista–szabad demokrata országvezetés folytatta le tavaly karácsony előtt, örök szégyenére és gyalázatára. S most a szocialista párt egy olyan kampánystábot készül a nyakunkra importálni Amerikából, amely – mint hírlik – annak idején Iliescunak azt tanácsolta, hangoztasson a siker érdekében magyarellenes szólamokat.
Mi az, hogy nemzet? József Attila azt mondta: közös ihlet. Az ihlet ajándék. A reformkori elődök, ahogy a XVI. századiak is, újjáfogalmazták a nemzetet – de nem ők alkották meg. Néha újra kell fogalmazni, felfedezni azt, ami a folytonosan és mindig a miénk, mert ezáltal vagyunk azok, akik vagyunk. A Himnusz-szerző Kölcsey nem tartja magát egy új identitást kiizzadó generáció tagjának; úgy kezdi a nemzet történetét, hogy „őseinket felhozád Kárpát szent bércére”. Hunyadi azt kiáltotta a nándorfehérvári bástyáról az egyszívű, egyhazájú győztes seregnek – úgy a kaszára kapott jobbágyoknak, mint a csillogó vértű nemeseknek: „Ti vagytok az ides ország! Ti, a népek!” Ez, ha úgy tetszik, a modern nemzetfogalom.
A nemzet történeti relativizálása, a reformkori keletkezés hangsúlyozása csupán azt a célt szolgálja, hogy kimondható legyen: létrehoztuk, mert kellett; most már félretesszük, mert nem kell. A liberális fundamentalizmus szerint itt az idő, hogy a nemzetélmény helyét átvegye a regionális, sőt kontinentális, globális, sőt planetáris(!) tudat. Jön az új ember, a világpolgár, aki jómódú és művelt (minimum négy nyelven képes hülyeségeket beszélni). A liberálisok – némiképp egyszerűsítve – azt nevezik szabadságnak, ha lerázhatnak magukról mindenfajta konvencionális kötöttséget, ezért család-, egyház- és nemzetellenesek. Elmenekülnek a felelősségtől, amit az eredeti társadalmi közösségekhez, hovatovább a nemzethez való tartozás jelent; legszívesebben elfelejtenék, hogy létezik határon túli magyarság, de azt is, hogy létezik házastársi kötelék, s hangosan kiabálják, hogy nincs Isten, mert azt szeretnék hinni, hogy nincs. Így aztán végtelenül magukra maradnak az abszolút nulla fokban, a sötét csillagközi térben, ahol a hazájuk van.
Herr továris Gyurcsány, az identitását nem kitalálja vagy összekampányolja, hanem kapja az ember. S az identitások élőszövete teszi az embert és a közösséget. Ezért nem választhatunk és nem cserélhetünk hazát. Azt csak a pszeudoember teszi, a költöző jómadár, a vadliberális gólem. Aki a szíve mélyén rémülten sejti, hogy nem is létezik.