Fuldoklók

Irakban a szunniták ellenállásán feltehetően megbukik az ország új alkotmánytervezete az októberi népszavazáson. Ha ez bekövetkezik, mindent elölről kell kezdeni, az irakiak másfél évet elvesztegettek. Négy, kilenc, tizenkét esztendő múlva – szólnak a jóslatok a teljes amerikai csapatkivonásról. Az iraki felkelők akciói jottányit sem csillapodnak, továbbra sem kizárható, hogy kitör egy átfogó polgárháború.

Most a szunniták készülnek tömegesen a szavazásra. Persze az amerikaiak nem így képzelték el a demokrácia ünnepi pillanatát, amikor a szunniták seregestől részt vesznek majd a politikai folyamatban. Irakban jó egy hónap múlva, október 15-én népszavazáson döntenek az augusztus végén elkészült alkotmánytervezetről. A szunniták kivételes érdeklődése a népszavazás iránt természetesen nem annak szól, hogy lelkesen mondjanak igent az alaptörvényre, hanem céljuk éppen ellenkező: vétójukkal akarnak élni az alkotmány életbelépése ellen.
Korántsem ez volt a helyzet január végén, amikor az ideiglenes nemzetgyűlésről kellett a szunnitáknak is véleményt mondaniuk, akkor közülük két százalék vett részt a voksoláson. Még ha valakinek csillapíthatatlan vágya lett volna, hogy éljen polgári jogával, az is alaposan meggondolhatta volna magát, hiszen terrorfenyegetettség lengte körül a voksolást, e vidéken a szavazóknak az életüket is kockára kellett tenniük.
A helyzet most sem más: a terrorcsoportok úgy, ahogy van, elvetik az „amerikaiak által szervezett” népszavazást, halállal fenyegetik a résztvevőket. Mindennek ellenére a szunnita városokban már napok óta ezrek vetetik fel magukat a választási jegyzékbe. Robbantások ide, családirtás oda, most az iraki nép 25 millió lakosából 20 százalékot kiadó szunnitáknak ki kell fejezniük elutasításukat. Ugyanis ha Irak 18 tartománya közül háromban kétharmados többséggel elutasítják az alkotmánytervezetet, már el is felejthetik az irományt. A szunniták az ország négy középső tartományában vannak többségben, ezért borotvaélen táncol: vajon sikerül-e megbuktatniuk a tervezetet. Maguk a szunnita törzsek vállalták magukra, hogy október közepén, aki szavazni akar, biztonságban megteheti. Az „ellenállás” harcosainak is el kell gondolkozniuk azon, hogy a nagy hatalmú törzsek akaratával szembemenjenek-e, ugyanis elveszíthetik az egyetlen hátországot, a biztonságot adó búvóhelyeket, amelyeket szunnita vidékeken élvezhetnek.
De mi a gond az alaptörvény-tervezettel? Föderális, köztársasági, demokratikus, többpárti – e négy szó, amely talán a legjobban összefoglalja az iraki alkotmány lényegét. Kinek bánthatja a szemét, és vajon mi okból e négy fennkölt jelző? A szunniták először is azért vetik el a tervezetet – csakúgy, mint a szövegezésben részt vett 15 szunnita vallású redaktor –, mert az föderális, a három nagy felekezeti-etnikai (síita, szunnita, kurd) egységnek kiterjedt autonómiát biztosít. A szunniták „Egységes Irakot!” jelszóval vonultak fel augusztus vége óta minden pénteki imát követően az utcákon, és erős központi hatalmat követeltek. A mindenkori Irak történelmében ez a kisebbség rá tudta kényszeríteni akaratát a háromszoros lélekszámfölényben lévő síitákra, nem is beszélve a kurdokról, akiket emberszámba se vettek. Ez leginkább Szaddám Huszein negyed százados zsarnoksága alatt volt tapasztalható, szunnitának lenni kivételezett helyzetűt jelentett, aki elnyomja a többséget, és nagyobb részt húz a javakból.
Az előnyös helyzet maradványainak megtartásáért – áttételesen a túlélés lehetőségéért – kell küzdeniük a szunnitáknak. Az öt-hat milliós közösség Irak középső részén él, pont ott, ahol a föld mélyén igencsak gyéren találtak eddig energiahordozókat. A kőolajkutakból viszont bőven jutott az északi kurdoknak és a déli síitáknak is, és itt vannak a még kiaknázatlan olajmezők. Hiába mondja ki az alkotmánytervezet, hogy Irak lakosságának egyenlően kell részesülnie az olajbevételekből, a szunniták saját tapasztalatukból jól tudják: lehet azért úgy mérni, hogy több jusson a készletek felett rendelkezőknek.
A szunnita papság is teljes egészében felsorakozott az alkotmánytervezet elutasítása mellett, az uléma, a legfelsőbb vallási közösség fatvát (vallási rendeletet) adott ki, amely kimondja, hogy a szunnitáknak el kell vetniük a bagdadi föderális elgondolást. „Ez amerikai összeesküvés, ki akarják játszani az őáltaluk létrehozott iraki kis kantonokat egymás ellen!” – szólt az egyik szóvivő lesújtó ítélete. „Ha valaki nem megy el szavazni, akkor akár ötven évre elvesztjük jogainkat. Hazafias és vallási kötelezettség a szavazás!” – szól a felhívás.
Hasonló véleményen van a legnagyobb szunnita politikai tömörülés, az Iraki Iszlám Párt is, amelynek képviselői részt vettek az alkotmány szerkesztőbizottságának munkájában, mégpedig annak ellenére, hogy két küldöttüket az elmúlt hónapokban terroristák emiatt megölték: „Nemet mondunk Irak megosztottságára! Nemet mondunk a megszállók forgatókönyvére! Nemet mondunk az arabellenes tervükre, nemet mondunk az elnyomásra és kiszorítottságra!”
Az augusztus 22-én már a nemzetgyűlés által elfogadott alkotmánytervezetbe épp a szunnita szövegezők követelésére került be 14 módosítás, amely végül mégsem volt elég ahhoz, hogy megszerezze a szunniták igenét az egész tervezetre. Például az amerikaiak, akik tanácsadóik és nagykövetük révén igencsak részt vettek a szövegezésben, elfogadták az iszlám törvénykezés meghatározásában a seriára történő utalást. Eszerint az iszlám a törvénykezés „legfőbb forrása” helyett – a szunniták követelésére – az került a szövegbe, hogy „alapvető forrása”. A szunniták megpróbálták a hivatalos államvallássá tett iszlám hitet kicsit mérsékelni.
A betiltott Bász párt sem úgy szerepel a végső tervezetben, mint „Szaddám Huszein Bász pártja” – itt is egyértelmű az elhatárolódás a szunnita gyökerű diktátortól. Vita alakult ki arról is, hogy Irak „az iszlám világ része” vagy az „arab nemzet része”. Végül megegyeztek: „Irak az iszlám világ része, és az ott élő arabok az arab nép részét képezik.”
Másrészt az ismertetett tervezet megfelel a nemzetközi jogélet normáinak, biztosítja az egyenlőséghez való jogot, a nők jogait, a kulturális, politikai és társadalmi vívmányokat, a vallásszabadságot. A nemzetgyűlésben a nők arányának el kell érnie a 25 százalékot.
Az alkotmány testet öltésétől az amerikaiak azt várták, hogy az majd önmagában jelentősen csökkentheti egy iraki polgárháború kirobbanásának veszélyét. A jelenlegi helyzet korántsem ezt mutatja, hiszen lehet, hogy a szunniták ellenállása miatt egy hónap múlva újból vissza kell menni a kiindulópontra, azaz újra kell kezdeni az alkotmány körüli vitákat. Márpedig a föderáció kérdésében eléggé feloldhatatlan ellentét feszül a szunniták és a másik tábor, a síiták, kurdok között. Az alaptörvény először mondja ki Kurdisztán mint régió létrejöttét.
Ilyenformán lehetetlenné válik az amerikai csapatok kivonásának még csak a tervbe vétele is. Bizony „kemény harcok” várnak még az amerikai katonákra, mint azt a közelmúltban elismerte a helyzetet korábban épp ellenkezőleg értékelő Dick Cheney alelnök. Eközben az Egyesült Államokban – a Katrina hurrikán egyik következményeként – minden eddiginél alacsonyabb az iraki háború támogatóinak száma. Bush elnök népszerűsége sem volt még ilyen mélyen. Maga Newt Gingrich, a képviselőház volt konzervatív vezetője is úgy vélte: „A kormányzat bármennyire is azon van, hogy úgy állítsa be Irakot, mint amely jó úton jár, és haladásról számol be, annál jobban kiütközik ezen állítások abszurditása.”
„A Fehér Ház Irak ügyében teljesen elszakadt a valóságtól – állította a közelmúltban Chuck Hagel nagy tekintélyű konzervatív szenátor. – Minél többet maradnak katonáink Irakban, a helyzet egyre inkább hasonlít Vietnamhoz.” A Vietnam-szindróma előfordul Henry Kissinger volt demokrata párti külügyminiszter egyik írásában is. Az amerikai diplomácia pápája szerint egy esetleges amerikai kudarc Bagdadban sokkal súlyosabb következményekkel járna, mint Saigon egykori elvesztése. Dél-Vietnam fővárosa és a nagyvárosok jelentősen biztonságosabbak voltak, mint amilyen a mai helyzet Irakban. Például a hét elején valóságos ostromot intéztek a felkelők Bagdad kormányzati negyede ellen. A város szívében géppisztollyal, golyószóróval, aknavetőkkel lőtték a védett házakat.
„Ha egy tálib típusú kormány vagy valamilyen radikális fundamentalista állam jönne létre Irakban vagy Irak területének egy részén, ebből a sikerből más országok iszlám radikálisai és a kisebbségben lévő muzulmánok erőt meríthetnének. Ezekben a társadalmakban a biztonság és a belső stabilitás elpárologna.” Mi lenne a megoldás? „Csak a győzelem a felkelés felett” – válaszolja a feltett kérdésre Kissinger. Győzelem politikailag és katonailag is. Meg is jelölte az ehhez vezető utat: a hírszerzés minőségének javítása, az amerikai közvélemény felkészítése a hosszú harcra, Irak jövőjének meghatározása nemzetközi együttműködéssel és főképp: a szunniták bevonása a politikai folyamatokba.
Az iraki ellenállás alapvetően szunnita. Az év eleje óta napi 70-80 merénylet történik az egykori Babilónia területén, ebből egyet-kettőt követnek el nem szunnita felkelők. Korántsem igaz az a korábban terjesztett hír, hogy külföldi terroristák hajtják végre ezeket az akciókat. Ám a legborzalmasabb merényletek javarészt az Al-Kaida iraki szárnyához, Zarkavi szunnita csoportjához köthetők, s igen nagy számban, mintegy 80-90 százalékban irakiak követik el a terrorcselekményeket irakiak ellen. Már nemcsak a külföldi újságírók, hanem az iraki kormányzati szervekben dolgozó emberek is alig mernek kimozdulni házukból. Eközben az amerikaiak csak kézifegyverekkel szerelik fel a helyi rendőrséget, katonaságot, nehogy egy esetleges pálfordulás után nekik kelljen szembenézniük olyan egységekkel, amelyek jól el vannak látva korszerű katonai eszközökkel.
Azt sem tudni, hogy vajon jó döntés volt-e négy nappal az októberi népszavazás utánra kitűzni Szaddám Huszein perének tárgyalását. A bukott diktátort egy 1982-es népirtásáért vonják felelősségre, amikor egy Bagdadtól északra lévő síita falu lakosai közül 143-at kivégeztetett, hatszázat pedig munkatáborba hurcoltatott, majd a települést dózerokkal a földdel tette egyenlővé. Az ok: valakik rálőttek az elnököt szállító konvojra. Ebben a „viszonylag kisebb súlyú bűntettben” valószínűleg könnyebben lehetett a személyes felelősségét bizonyítani, mint az 1988-as kurd város elleni vegyifegyver-alkalmazásban, amelyben hat-nyolcezer ember maradt holtan Halabdzsában, vagy az 1991-es déli síita felkelés leverésekor elpusztult több tízezer ember halálában, hogy csak a legborzalmasabbakat említsük. Szaddám, aki elfogása óta hívő muzulmánként él, már megbékélt a reá váró legsúlyosabb ítélettel: továbbra is azt gondolja, hogy az arabok nemzeti egységéért kell hősi halált halnia.
A jelenlegi helyzetet jól jelzi, hogy Irakban fegyverek nélkül is milyen hatalmas emberáldozatokkal járó tragédiát lehet kiváltani, elég ehhez néhány szó, amely pánikot kelt. Augusztus utolsó napján Bagdadban egy síita zarándoklaton kitört tumultus következtében több mint ezren lelték halálukat: több százan egy hídról a Tigrisbe zuhantak, amikor valakik elkiáltották magukat, hogy öngyilkos merénylő van a tömegben, másokat agyontapostak az álhírre menekülők. Főleg gyermekek és nők vesztették életüket. Nem alaptalan a gyanú a kamikazemerényletre, hiszen a másfél milliós zarándoklat reggelén már aknatámadás érte a menetet, és többen halálos mérgezést kaptak az úton kapott italoktól, ételektől.
Mi más kell, ha nem egy ilyen véres tragédia a síiták és szunniták közti polgárháború kirobbantásához? – vetették föl a megrázó hír hallatán az elemzők. Ám tévedtek. Irakban nemhogy fegyveres viszály tört volna ki, hanem az egymás iránt érzett szolidaritás kerekedett felül. „Testvérek vagyunk, nővérek és fivérek, hiszen mindannyian egyazon isten teremtményeiként születtünk e világra” – így nyilatkozott egy szunnita vezető. A szunnita Iszlám Párt nyilatkozatot adott ki, amelyben mély részvétét fejezte ki a síita közösségnek. Fallúdzsában a pénteki ima után vallási személyiségek hangosbeszélőkből szólították föl a szunnita lakosságot, hogy adjanak vért a „bagdadi zarándokoknak”. A tragédiának szunnita áldozatai voltak, akik habozás nélkül vízbe vetették magukat, így próbálták a fuldoklókat kimenteni. Ha felmenőiktől ilyen igaz történeteket hallgatnának a síita és szunnita gyermekek, akkor egy idő múltán fel sem merülne az iraki egység gondolatának megkérdőjelezése.