(kié a lecsó...)

Én nem tudom, írhatok-e olvasói levelet a Magyar Nemzetnek. Miért ne írhatnék? Írok. Tehát: Tisztelt Szerkesztőség! Bár nem szoktam újságoknak írogatni, most mégis tollat ragadok. Erre Fehér Béla Magyar Zsebtükör – Lecsó című esszéje bírt rá, amelynek szinte minden sorával egyetértek, olyannyira, hogy szóltam a feleségemnek, sürgősen főzzön lecsót, mert ebben a hideg időjárásban kell valami a léleknek, ami felmelegíti.
Fehér Béla műve (Magyar Nemzet, 2005. aug. 10., 7. oldal) vitathatatlanul polgári és nemzeti értéket jelenít meg, azonban – s ezt kellő tisztelettel mondom – harmadik bekezdésének 17. sorában egy olyan kitételt tartalmaz, amellyel kénytelen vagyok nem egyetérteni. A lecsó egyik alkotóeleméről, a lecsókolbászról szólván Fehér Béla így vélekedik: „A magyar nép leszokott róla, pedig ideje lenne ezt a döntést felülvizsgálni, ugyanis megint jó a lecsókolbász, érdemes kipróbálni.”
Ha a dolgot őt magát nézzük, miként ez a Magyar Nemzet Nézőpont oldalának jelmondataként szerepel, azt kell hinnünk, Fehér Béla valóban találkozott jó lecsókolbásszal, vagy – s ez a valószínűbb – éhes volt, amikor elébe tették ezt a húsféleséget, amely feltevésem szerint azonos a fejlett szocializmus fénykorának kétforintos kolbászával, amit Fradi- vagy henteskolbásznak is neveztek. Mint tudjuk, az éhség a legjobb szakács, hisz lehetséges, hogy az általam nagyra becsült szerzőt saját étvágya tévesztette meg. De higgyük el, hogy egyszer, legalábbis érzékszervileg, jó lecsókolbászhoz jutott. Nyilván nem egy bevásárlóközpontban, ahol valami bélbe töltött vizes cafrangot árulnak ezen a néven. De helyes volt-e egy adott esetben általános következtetést levonnia, hogy a magyar exkétforintos, jelenleg 305 forintos lecsókolbász a régi fényében ragyog?
Itt ellent kell mondanom. Fehér Béla írásán fellelkesülve vásároltam tizenöt dkg ilyetén árucikket, gondosan megfőztem, és olyan lett, mint a három órán át csócsált rágógumi, ráadásul szétesőnek bizonyult. Olyannyira keserű csalódás ért, hogy a szemem könnybe lábadt.
Valamikor ugyanis a kettes kolbásszal egyes hentesek csodákat tudtak művelni. Globus mustárral, amely ötliteres dunsztosüveg kiszerelésben magasan verte a Dijonit, papíron tálalták. Egy alkalommal volt Magyar Nemzet-es kollégámat, a pályadíjnyertes drámaíró HBL-t, aki időleges deprimáltsággal küszködött, a lap akkori főszerkesztőjének kérésére bevittem a Dohány utcai henteshez, ahol húsz dkg meleg kolbásztól és egy narancs ízű Bambitól viszszanyerte teljes életkedvét. Egyébként szerintem a fejlett szocializmus végnapjai akkor kezdődtek, amikor a kettes kolbász árát pártunk és kormányunk könnyelműen 2,60-ra emelte, hiába, már akkor is nagy volt a jólét.
Egyébként a Magyar Nemzet történetében a kettes kolbász és a lecsó alapvető szerepet játszik, így Fehér Béla, a fent taglalt tévedésétől eltekintve, kitűnő írása sajtótörténeti tradíció folytatásaként is felfogható.
A 70-es évek közepén Somorjai József (Somi) belpol. rovatvezető publikált a lap hasábjain Lecsó címmel egy emlékezetes, ötsoros hírfejet, ugyanezen idő tájt pedig Csurka István kemény, szoc.-ellenes tárcasorozatot közölt a Magyar Nemzetben Kétforintos kolbász címmel. Pártja akkor még nem volt, de élni nagyon tudott.
Levelem végén arra hívnám fel a T. Szerk. figyelmét, hogy a lecsó, mint hungaricum, hiszen ízig-vérig a miénk, a világörökség része lehetne. Hogy erre a globalizáció korában van-e remény, én nem tudom…