Kint és bent

Az évezred első, 2001-ben tartott népszámlálása szerint hazánkban 189 984 roma nemzetiségű és 48 438 roma anyanyelvű lakos élt. Ezek a roma népesség statisztikai adatai, amelyek demokratikus körülmények közötti önbevalláson alapulnak; azonban eltérnek a romák szociológiai vizsgálatok segítségével megállapított létszámától, annál jóval kisebb értéket mutatnak. Egy 2000-ben közölt felmérés szerint a cigány lakosság megközelítőleg 600 ezer fős volt. Ha ezzel az adattal összevetjük a népszámlálás eredményét, kiderül, hogy a szociológusok által romának minősítettek csupán 32 százaléka vallotta magát romának, és mindössze 12,2 százalékuk beszélte valamelyik cigány nyelvet.
Nehezíti a létszám megállapítását, hogy a legutóbbi cenzuson hazánkban 570 ezren nem nyilatkoztak nemzeti hovatartozásukról. Kétségtelen, hogy számos roma lehetett közöttük, hiszen ennek a népességnek a statisztikai felmérésen (számláláson és nyilatkozaton) alapuló létszáma és a szociológiai (tudományos) becslésen alapuló létszáma jelentősen eltér egymástól. Ez – többek között – jelentős nemzeti-etnikai bizonytalanságot tükröz a cigányság körében.
Ne higgyük azonban, hogy csak az ő esetükben van így, hiszen hasonló eltérések más hazai kisebbségeknél is tapasztalhatók. A legutóbbi népszámláláson a magukat német nemzetiségűnek vallók száma is kétszerese volt a német anyanyelvűeknek. Ha nem is hasonló mértékű, de jelentős eltérések vannak az egész Kárpát-medencében a nyelvi és a nemzetiségi bevallások között. Amíg azonban Magyarországon minden kisebbség esetében a nemzetiségüket megvallók vannak többen, addig a szomszédos országokban, például a magyarok esetében is az anyanyelvüket vállalók száma magasabb, Szlovákiában körülbelül 10 százalékkal. Az utóbbi tényeket azért jegyeztük meg, hogy rávilágíthassunk a nemzeti-kisebbségi kérdés terén különösen kedvező magyarországi politikai légkörre. Ez valószínűsíti, hogy a kisebbségi lét vállalása ma hazánkban nem jár nagy társadalmi-politikai kockázattal. Természetesen számtalan más motívum is befolyásolhatja a nemzeti-etnikai identitáshoz való viszonyt, ezek között egyáltalán nem elhanyagolhatók a gazdasági, a kulturális, a szociológiai és a lélektani tényezők. Más kérdés, hogy ezek milyen mértékben befolyásolják egy-egy kisebbség konkrét helyzetét, közérzetét. Nem lehet vitás, hogy a romák esetében kedvezőtlen kiindulópontot jelent a saját identitás ápolása és megvallása terén, hogy kevésbé rendelkeznek a többi nemzeti-etnikai kisebbséghez hasonló adottságokkal: összefüggő vagy legalábbis megragadható településterület, közös, a vizsgált populációhoz tartozó többség által beszélt nyelv, számon tartható, fenntartható történelmi hagyomány stb. Az utóbbiak hiánya miatt lehet, hogy helyesebb is lenne a cigányság esetében nem nemzetiségről, hanem etnikumról beszélni. Ekkor viszont joggal merül fel a három egymástól jól megkülönböztethető népcsoport (romungro, oláh cigány, beás) egymáshoz való viszonyának kérdése.
Nem egyszerűsíthetjük le a romakérdést szociális kérdésre, hiszen a lakosság legrosszabb anyagi helyzetben lévő részének csupán harmada roma. Ezt igazolják egyes statisztikai felmérések is, amelyek azt mutatják, hogy a cigány származásúaknak mintegy negyedrésze teljes mértékben integrálódott a többségi lakosságba, attól csak nehezen – demokratikus viszonyok között csak erősen vitatható eszközökkel – különböztethető meg. (Gondoljuk meg, milyen viszszatetszést keltene, ha például a zsidóság létszámát úgy kísérelnék megismerni a szociológusok, hogy kifaggatják a vizsgált terület lakosait: kit minősítenek zsidónak.) Következetes demokratikus felfogás szerint az identitás kérdésében a döntő szót a szuverén állampolgár maga mondja ki. Ezért releváns a parlament 2005. évi döntése arról, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon a jövőben csak az vehet részt, aki regisztráltatja magát a vonatkozó kisebbség tagjaként.
Ettől még a vizsgált kisebbség negatív diszkriminációnak lehet kitéve, s ezt igazolják a magyarországi vizsgálatok mellett a hétköznapi tapasztalatok. Ennek mértéke, valódisága azonban nehezen számszerűsíthető, bár kifinomult módszerek ezen a téren is vannak. Nehéz különbséget tenni a valóság és azok között a vélekedések között, amelyek nyers érdekérvényesítés vagy politikai motiváció következtében magyaráznak negatív előjellel olyan dolgokat, amelyek nem azok.
Ezért kell foglalkoznunk a roma népesség nagyságrendje meghatározásának harmadik lehetséges módjával, a politikai aspektusból cigánynak tekinthetők számának összesítésével. A roma érdekvédelmi, kulturális és önkormányzati szervezetek gyakran hivatkoznak arra, hogy 800 ezer vagy akár egymillió roma érdekét képviselik. Paradox módon hasonló eredményre jutnak, mint azok a politikai irányzatok, amelyek az ország „elcigányosodásáról” beszélnek, a roma népesség mértéktelen szaporodását vizionálják, s olyan becsléseket tesznek közzé, hogy egy-két nemzedék múltán akár a lakosság harmadát-negyedét is kiteheti a cigányság. Sokszor nem is rossz szándékú megközelítésről van szó, hanem a cigányság definíciójának pontatlan, legtöbbször laza, kiterjesztő értelmezéséről.
Láthatjuk tehát, hogy a romák lélekszámának meghatározása legalább három oldalról vizsgálható, s egyik sem tekinthető teljesen korrektnek. A statisztikai felvétel valódiságának ellentmondanak a nyilvánvaló empirikus tények, a cigányság tagadhatatlanul létező hátrányos megkülönböztetése, a vizsgált népesség viszonyának tisztázatlansága saját, összetett identitásához. A szociológiai felvételek azonban nem számolnak következetesen a vizsgáltak önbesorolásával, amit nemcsak a negatív diszkrimináció befolyásolhat, hanem az asszimiláció vagy az integráció olyan elért foka is, amely után már identitásváltásról beszélhetünk. Márpedig az utóbbi nemcsak társadalmi-politikai kényszerhelyzetben következik be, hanem természetes társadalomfejlődés eredményeképpen is, spontán, önkéntes módon. A romákon kívül a többi kisebbségre is jellemző a többségi lakossághoz való asszimilálódás, közeledés az együttélés és a hasonló társadalmi körülmények hatására. Csak a számottevő kulturális távolság vagy a demográfiai viselkedés tartós különbözősége változtathatja meg vagy konzerválhatja a kisebbség és a többség közötti számarányokat viszonylag rövid történelmi periódus alatt. Ezek hiánya esetén törvényszerű, hogy a többség olvasztóereje érvényesül.
Annak ellenére, hogy a jelzett területeken jelentős eltérés tapasztalható a magyarországi többségi lakosság és a romák között, egyik tendencia sem érvényesül tisztán. A romák tradícióőrzése mellett is vannak jelei a magyarsághoz való kulturális közeledésnek, s a demográfiai különbözőségek tompulása vagy legalábbis csökkenése is tapasztalható. A cigány születések aránya ma még jóval magasabb az átlagnál, de tendenciája fokozatosan követi a többségét. Szó sincs tömegesen 8–10 gyermekes roma családokról. Ha a magyarság átlagos gyermekszáma egy–kettő, a cigányságé sem magasabb három–négynél. Ami persze óriási eltérés, de ezt – nincsen rá jobb szó – részben ellensúlyozza a cigányok jóval alacsonyabb várható élettartama s asszimilációs vesztesége. Köztudott, hogy bár továbbra is falvakban él a cigányság többsége, az elmúlt évtizedben is nőtt körükben a városi lakosság aránya, s ma már az ország olyan régióiban, főleg városi-ipari jellegű településein tűnnek fel, ahol jelenlétük korábban nem volt jellemző (Észak- és Nyugat-Dunántúlon).
A cigányság létszáma abszolút és relatív szempontból is növekvő, de nem olyan mértékben, ahogyan ezt a két szélső póluson, az előítéletes oldalon és az érdekérvényesítést túlzó demográfiai érvekkel is alátámasztani szándékozó roma politikai és érdekvédelmi szervezetek hirdetik. A cigány kisebbség körében – a természetesen létező specifikumokkal együtt is – lényegében olyan társadalmi folyamatok mennek végbe, mint általában a kisebbségek körében. Ez a kisebbség sem vonhatja ki magát a társadalmi modernizáció teremtette hatások alól, mert urbanizálódik, a gondok ellenére lassan kitermeli vezető, intellektuális erőit, akarva-akaratlanul hasonul a többségi lakossághoz, s ezt demográfiai helyzetének alakulása is bizonyítani fogja. A romák társadalmi megkésettsége mindazonáltal tény, de nem minden szempontból negatív, a demográfiai kérdések oldaláról nézve sem. Kétségtelen, hogy a cigány népességi bázis növekedése szociális feszültségeket támaszt egy társadalmi-gazdasági nehézségekkel küszködő korszakban. Aggodalomra ad okot e kisebbség egészségi állapota a többségéhez képest, de önmaga korábbi állapotához viszonyítva mégis fejlődést mutat. Viszont demográfiai vitalitása következtében fontos utánpótláshoz juttatja az ország csökkenő népességét. Ez a potenciál azonban nem olyan mértékű, hogy lényegesen befolyásolhatná a magyarság – történelmileg különben egyébként is változó – jövőbeni arculatának alakulását.
Ha a romák népességszámát nem egyoldalú és hamisan szűk statisztikai vagy erősen túlzó politikai bázison vizsgáljuk, s a szociológiai szempontok közül is kiiktatjuk a demokratikus megközelítéssel össze nem egyeztethetőket (eredet utáni kutakodás, önbevallás negligálása), akkor megállapíthatjuk, hogy a következő évtizedekben számuk és arányuk a népességben tovább fog növekedni. Azonban, ahogyan Hablicsek László demográfus prognózisában rámutat, valószínűleg 2050-ben sem haladja meg a ma az elemi oktatásban tapasztalható 10 százalék körüli országos arányt és abszolút számban kifejezve a 800 ezres, esetleg egymilliós mértéket. E számsorok mögött viszont erősen differenciált népesség áll majd továbbra is. Elsősorban a jelzett etnikai, nyelvi, települési, szociális sajátosságok, különbözőségek miatt. Valószínű, hogy a napjainkban tapasztalható politikai megosztottság is tükrözi ezt a helyzetet. A statisztikai adatok továbbvitelével nagyobb kockázat nélkül megjósolhatjuk, hogy a roma nyelveket használók száma továbbra is stagnálni, esetleg csökkenni fog, valószínűleg jóval a szociológiailag megragadható roma népesség 10 százaléka alá süllyedve, viszont akár 10 éven belül nőhet – körülbelül 250 ezerre – az identitást egyértelműen vállalók száma. A demográfiai előrejelzés legbizonytalanabb tényezőjét, a belső és a nemzetközi migrációt azonban nagyon nehéz vizsgálni. A cigányság hagyományosan élénk mobilitása, amely az egyesült Európán kívülre is irányul, valamint az urbanizáció mértékének növekedése elszívhatja, illetve integrálhatja olyan jelentős tömegeiket, amelyeket ma még a szociológusok etnikailag egyértelműen tudnak azonosítani.