etven év után végre elérhetővé váltak legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok… – írja Schmidt Éva az első kapcsolatfelvételekről szóló jelentésében – … Az obi-ugorok a II. világháborút követő erőszakos civilizáció és asszimiláló politika miatt, az 1970-es évektől kezdődően pedig a gyorsuló kőolaj-konjunktúra következtében a legveszélyeztetettebb „természeti népek” sorába kerültek. Az anyanyelvét még beszélő körülbelül 13 600 osztják és 3100 vogul közül jószerével az idős nemzedék őrzi a hagyományos etnikus kultúrát. Ezt tehát 10–15 éven belül rohammunkában kell dokumentálni a jövő számára.
Életútjának ismerői szerint Schmidt Éva gimnazista korától lelkesedett a vogul és osztják kultúráért, miután tizenhat éves korában elolvasott egy hanti nyelvkönyvet. Egyetemistaként mindent elsajátított e népekről és nyelvekről, több északi osztják nyelvjárást beszélt, és mindent elkövetett, hogy ismereteit a „terepen”, vagyis a helyszínen bővíthesse. A hetvenes években járt először ösztöndíjjal Leningrádban, meséli Csepregi Márta, az ELTE finnugor tanszékének docense, aki szintén többször járt és dolgozott Hanti- és Manysiföld autonóm körzetben, nyelvrokonaink lakóhelyén. A Szovjetunióban Schmidt Éva még a Komszomolba is belépett, hogy engedélyt kapjon egy szibériai utazásra. Hanti irodalmat olvasott, hogy nyelvtudását fejlessze, igaz, akkor ez javarészt szovjet partizánregényekből állt. Meg is kellett tapasztalnia, hogy bizony az utcai és a partizánregénybeli beszédfordulatok olykor különbséget mutatnak.
Hatalmas, hat magyarországnyi területen folyóvölgyekben, kis településeken élnek Nyugat-Szibériában legközelebbi nyelvrokonaink. Az autonóm körzet 1,3 milliós lakosságából huszonnyolcezer csupán a hanti, tizenegyezer a manysi. A nyelvrokonok azonban oroszul kénytelenek szót érteni, sőt még egy keleti és egy északi hanti is oroszul tud csak egymással beszélni. Mindez nehezíti az irodalmi nyelv kialakítását. Hagyományaik, énekeik azonban hasonlóak.
A huszonnyolcezer hantinak is már csak a fele beszéli az anyanyelvét, ismeri és éli a hagyományos kultúrát. Erős a keveredés az oroszokkal, a kőolaj- és földgázvidékeken rohamos az identitásvesztés. Az ipar ledarálja az őslakosokat. Ahol azonban nincs olaj, és a halászat, a vadászat, valamint a nomád rénszarvastartás jelenti a megélhetést, megmaradt a hagyományos életforma és kultúra, az emberek öntudatosak, jókedvűek és bizakodóak, meséli Csepregi Márta.
Schmidt Éva céljául tűzte ki, hogy visszaadja a hantiknak a kultúrájukat. Mivel a fiatalok egyre kevésbé beszélik őseik nyelvét, tudta, hogy nyelvrokonaink a nyelv- és kultúravesztés utolsó fázisában vannak. Gyűjteni kezdte tehát az ősi énekeket, amelyeket átírt cirillre, lefordította, újjáélesztette és beültette őket a köztudatba. Kiadott kazettát, idézi fel egyik sikeres kezdeményezését Csepregi Márta, hogy a rénszarvaspásztor legeltetés közben ne popzenét, hanem medveéneket hallgathasson. Az északi hanti területen minden falut bejárt, híre már megelőzte. Jóval később is emlékeztek rá azok a helybéliek, akiket hantiul szólított meg. Azt mondták, önbizalmat, büszkeséget adott nekik: hogy egy idegen fontosnak tartotta megtanulni a nyelvüket. Mikor 1991-re Schmidt Éva Szibériába költözött, már széles körben ismerték. Megvolt tehát az alap az archívum létrehozásához.
A belojarszkiji Északi Hanti Folklórarchívumot a Magyar Tudományos Akadémia szerelte fel könyvtárral, gépekkel. Vezetője, később – az orosz bürokrácia miatt – vezető-helyettese, Schmidt Éva mindvégig az MTA Néprajzi Intézetének munkatársaként tevékenykedett, de munkaszerződése az autonóm körzettel volt. Szerződésében az állt, hogy az általa gyűjtött anyag a hantik tulajdona, ezért később, a hagyaték leltározásánál szóba sem került, hogy azt Magyarországra hozzák. Csak másolatok készültek róla. Az intézet egy háromszobás lakás volt, amelynek egyik szobája szolgált Schmidt Éva lakhelyeként. A munkatársakat tanította be, hogyan kell anyagot gyűjteni és feldolgozni, de a harmadik év után az öntudatos fiatalok önállóságra vágytak, és ellene fordultak. Kezdhetett mindent elölről. Öt új munkatársat toborzott az obi hantik közül, megtanította őket is a gyűjtésre, a finnugor átírásra, a felvételek legyezésére és a kiadás előkészítésére. Három kötet jelent meg végül: mese- és énekgyűjtemények cirill és latin betűs átírásban, orosz fordítással.
A hagyaték négyszáz óra video- és háromszáz óra hangfelvétel, valamint kéziratok. Mindezek most egy belojarszkiji páncélszekrényben pihennek. Csepregi Márta szerint a gyűjtemény ott pillanatnyilag nem érdekel senkit. A kutatók egy részének van saját gyűjtése, és azt rendezgeti, rálátásra pedig egyedül a nagy műveltségű és tudású Schmidt Évának lehetne. A magyar kutatók pedig, akiket érdekelne, hogy milyen kincseket rejt az anyag, csak húsz év múlva ismerhetik meg a jelenleg a Nyelvtudományi Intézetben őrzött és szakszerűen tárolt felvételeket, amelyeket a gyűjtemény őre, Sipos Mária a biztonság kedvéért most digitalizál.
Miért lett öngyilkos Schmidt Éva? Az okot csak találgatni lehet. Beteg nem volt, ezt a boncolás kimutatta. Inkább hitbéli indítékokat sejtenek azok, akik ismerték vagy megpróbálták megismerni a néprajzkutató különös történetét. Füredi Zoltán dokumentumfilm-rendező, végzettségét tekintve kulturális antropológia–mongol szakos bölcsész másfél órás filmet készített A hagyaték címmel Schmidt Éváról és örökségéről. A háromtagú szakértői csapat – a finnugrista Csepregi Márta, a Schmidt-tanítvány Ruttkay-Miklián Eszter és a burjátista-mongolista Sántha István – segítségével mutatta be, mi történt Schmidt Éva halála után Belojarszkijban. Füredi szerint az, hogy az autonóm köztársaság vezetői nem engedik ki a gyűjteményt, annak a jele, hogy folyamatban van a hanti nemzedékváltás, az új generáció nemzeti néprajztudomány kialakítására törekszik, és nem szeretné, hogy külföldiek vizsgálódjanak. Schmidt Éva döntésének, az anyag húszéves zárolásának okait ő is csak találgatja. Felmerült, hogy tiszteletben akarta tartani az adatközlők szerzői jogait, hiszen a gyűjtések eredménye gyakran egyedi és egyszeri alkotás, és az is, hogy Schmidt Éva úgy ítélhette meg: külső szemlélő számára érthetetlen és értelmezhetetlen az a világ, amelybe ő betekintést nyert. Nem szerette volna, hogy a hantik – közéjük tartozónak érezte magát is – legféltettebb szertartásai, titkai illetéktelenek szeme elé kerüljenek.
Titkokhoz, rejtélyekhez érkeztünk tehát, olyan szellemvilághoz, amelyet eleink még nemcsak értettek, de amelyben maguk is hittek, és amelyet mi magunk legfeljebb egzotikus dokumentumfilmekből ismerhetünk. Úgy tűnik, Schmidt Éva túlságosan közel került ehhez a világhoz. Hogy milyen ez a kívülálló számára? Elsősorban is megmagyarázhatatlan. Füredi Zoltán elbeszélése szerint több filmessel megtörtént, hogy a medveünnep, a hantik legfontosabb ünnepének csúcspontján a kamerájuk nem rögzített semmit, bár a time-code jelezte, hogy a felvevőgép működött, de úgy tudja, hogy Schmidt Éva hangfelvételei is megsemmisültek erről a szertartásrészről. Csepregi Márta azt mondja, hogy Éva hitt az ottani szellemekben, betartotta a szabályokat, ezért a medveünnepnek azt a részét, amelyet nők nem láthatnak, maga sem nézte meg a felvételeken. A kívülálló, hidegfejű tudós összeütközésbe került az animista hívővel. A tudós gyűjtött szorgalmasan, a hívő pedig úgy ítélte meg, hogy olyan szakrális ismeretek birtokába jutott, amelyeket nem szabad kiadnia a külvilágnak. Ennek végeredménye az a háromsoros végrendelet, amelyben az adatközlők védelmére hivatkozva húsz évre szigorúan zárolta a teljes gyűjteményt. Sőt egyes vélekedések szerint ez, tehát hogy a tudós szakrális titkot képtelen megőrizni, lehetett az öngyilkosság egyik indítéka is.
Schmidt Éva animista volt, mondja Csepregi Márta. Szerzett, megtalált hite szerint a tárgyaknak, természeti jelenségeknek lelkük van. A főisten a Felső Ég Atya, fiai és leányai pedig a védőszellemek. Velük kell jóban lenni. Így hitték és vallották egykor őseink is, ez az obi-ugor hitvilág. Isteni eredetű a medve is, bár vadászható és teteme megehető, csak azt szertartásosan kell elvégezni. Elejtése után a medvét ki kell engesztelni. Nőstény medvének négynapos, hímnek ötnapos, bocsnak háromnapos ünnep jár. A kommunizmus hetven éve alatt a medveünnepet erősen tiltották, mert felismerték, milyen nagy a közösségmegtartó ereje. Bár sok sámánt megöltek, a hagyomány tovább élt, és a kilencvenes években elemi erővel tört elő. Némileg egyszerűsödött ugyan a formája, a hosszú énekek megrövidültek, a komoly szimbolikus színjáték helyébe tréfás jelenetek léptek, de megmaradt a közösségi megnyilvánulás formájaként. Sőt a fiatal értelmiségiekből álló Jugria Megmentése Társaság rendezvényeivel próbálja életben tartani a hanti kultúrát.
Létezik más magyarázat is Schmidt Éva öngyilkosságára. Egy ottani asszony úgy tudta, hogy Évának látomása volt, miszerint a hantikra rossz idők jönnek, és feláldozta magát. Csepregi Márta úgy gondolja, kettősségben élt. „Ti, fehér emberek”, mondta az itthoni kollégáinak, ugyanakkor érezte, hogy ott, a hantik között is kívülálló. Hogy milyen ember volt? A képekről is érezhető az a végtelen alázat, mely a kitűzött úton vezette. Nem lázadt, ha megalázták, mert fontosabb volt a cél, mint saját hiúsága, sérelme, mondja Csepregi Márta. Alapvetően néprajzos alkat volt, aki könnyen szót értett a hetvenen felüliekkel, a hagyományok őrzőivel, de nem találta a hangot a középkorúakkal és a fiatalokkal. Önmagát inkább férfinak, mint nőnek tartotta, és szibériai kollégái, akik halála után öt hónappal a hagyomány szerint emlékünnepet tartottak, úgy emlékeztek meg róla, mint akinek öt lelke volt, akár a férfiaknak. Egy javasasszony azt állította, a lelkei közül néhány már régen, halála előtt a túlvilágon volt, s maga Schmidt Éva is azt mondta, hogy medve képében tér majd vissza. Munkatársai addig nem nyugodtak, míg személyes holmiját el nem égették, mert addig hallották a szuszogását a szomszéd szobából. Füredi Zoltán filmje megörökítette ezt a szertartást is.
Belojarszkij ipari város lakótelepekkel. Októbertől májusig hó van, novembertől márciusig sötétség és fagy. Amikor végre felmelegszik az idő, kezdődik a szúnyoginvázió. Schmidt Éva tizenegy év alatt sem érezte tehernek a szibériai életet. Világvégi helyekre ment, hogy felkutassa és rögzítse a hanti kultúra és hagyomány utolsó nyomait, emlékeit, magnóval, felvevőgéppel járta a vidéket. A felvételek anyagát lejegyezte, kijegyzetelte, de nem engedte kiadni. Azt mondta, ha közzéteszi egy hanti vadász személyes, az életéről szóló énekét, az olyan, mintha pletykálna. Gyűjtését csak a hantiknak szánta, azt szerette volna, ha vissza tudja adni nekik a saját kincsüket, ha ismét fel tudja éleszteni a kíváncsiságukat saját kultúrájuk, hagyományaik iránt. Az utóbbi években, amikor magyar kutatók is eljutottak szent helyekre, úgy érezte, hogy az idegenek elrontják azok auráját. Mondta is az ottaniaknak: ne engedjetek magyarokat a szent helyekre. Csepregi Márta szerint ez is feszültséget okozhatott benne, hiszen maga is idegen volt. Aki látott már hanti szertartást, azt mondja, olyan szellemi erők működnek ott, amelyekkel nekünk nem ildomos kapcsolatba kerülnünk.
Ami pedig a hagyaték sorsát illeti. Az anyag, mely javarészt a másolt felvételekből, valamint az eredeti kéziratokból áll, az Akadémia tulajdona, kezelője a Nyelvtudományi Intézet. Hozzáférni csak egy részéhez lehet, kérdés, húsz év múlva lesznek-e kutatók, akik értik és értékelik Schmidt Éva gyűjteményét. Reguly Antal hagyatékát is csak ötven év múlva dolgozták fel, de akkor még nem volt ilyen gyors a nyelv- és kultúravesztés folyamata. A Nyelvtudományi és a Néprajzi Intézet közös kiadásában nemrég jelent meg a Schmidt Éva-könyvtár első kötete Jelentések Szibériából címmel. Ebben gyűjtötték össze azokat a munkabeszámolókat, amelyek a tizenegy év alatt Magyarországra érkeztek. Csepregi Márta szerint ha korlátozott számban is, de vannak még olyan anyagok, amelyek nyomtatásban is megjelenhetnek, mert nem esnek az örökhagyó tilalma alá. Mert Schmidt Éva számára végül is nem a tudós küldetése lett a fontosabb, hanem hogy teljesítette, elvégezte, amit vállalt: elindította fogadott testvérei, a hantik öntudatra ébredését.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
