Megtérők

A héten tartotta őszi ülésszakát a püspöki konferencia, Seregély István egri érsek elnökletével; a fő feladat az új vezetőség megválasztása volt. Az 1990 óta háromszor is bizalmat kapott elnök már nem jelöltette magát. Az új elnök Erdő Péter bíboros lett. Jövőre, amikor Seregély István betölti 75. életévét, a regula szerint a pápának felajánlja lemondását érseki tisztségéről.

Abban, hogy hova tartok, tökéletes bizonyosságom van. Evolúciós világban élek, amelynek beteljesedése idő és tér fölötti lét, de csak Jézus Krisztus jóvoltából – feleli Seregély István arra kérdésre, hogy egy katolikus pap számára jelenthet-e valamit a protestáns teológiai műszó: üdvbizonyosság. Így válik érthetővé, hogy az egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia eddigi elnöke életrajzi írásának végén miért tudta olyan egyszerűen leírni: „Tervek szerint Nyíregyházára, a papi otthonba megyek meghalni, melyet annak idején, püspökségem kezdetén alapítottunk meg.”
Seregély István apai ágon felvidéki, anyai ágon erdélyi, a Trianon utáni Magyarországra sodródott értelmiségi család sarja: „nagy kedvenc” a bolsevista állam szemében már csak ezért sem lehetett. Állami középiskolába járt, ’50-ben mégis a szombathelyi papneveldébe jelentkezett. „Ugyan, kérem – mondja ő –, nem volt ott semmi ellenszél. Az egy keresztény Magyarország volt. Az a nemzedék, amely akkor az országot meghatározta, pár év múlva, ötvenhatban keresztény megalapozású szabadságvágyát mutatta meg…”
Csak két évet járhatott a szombathelyi szemináriumba, mert azt a kommunista egyházpolitika bezáratta. 1952-ben a budapesti hittudományi akadémiára került, ezt követően szentelték áldozópappá Szombathelyen 1955 júniusában. Így lett számára 2005 aranymisés év…
Gyöngyösfalu káplánsága első állomása, Szombathely közelében, a nyugati határsávban. Mindez ’56-ot idézi fel benne: „Alapelvem, hogy mivel ez a nép nevelt föl, e nép szolgálatában kell maradnom. Eszembe se jutott, hogy itt hagyjam az országot, bár nyitva volt a határ…”
A fiatal káplánt a proletárdiktatúra embere ’59-ben – miután idős plébánosa meghalt – jó szimattal kereste fel: bűnjelet talált, egy használhatatlan vetítőgépet. Mivel fülébe jutott a ministrálás és a hittanórázás híre, mennie kellett a renitens segédlelkésznek. Nyőgér volt az új Vas megyei szolgálati hely, majd a zalai Bagod, Zalaegerszeg, Szombathely következett.
– Nálunk, a papi világban nem sok gazember volt, a gazember ugyanis nem erre a keresetre vágyik – idézi fel Seregély István. – Azok, akikkel kapcsolatban kikotortak valamit, általában nem fonódtak össze az állammal, csak féltek. Ha vállalták is a beszervezést, többnyire arra használták föl pozíciójukat, hogy beosztottjaikon keresztül a keresztény hívek szolgálata biztosítva legyen! Jómagam semmit alá nem írtam, de ahogy öregedtem, úgy szaporodtak a magasabb rangú rendőrök, akik meglátogattak, kérdezgetvén, süt-e a nap, esik-e az eső…
– Kápláni működésének két nehéz, néha megalázó tevékenysége volt. Az egyik az iskola, másik a kórház… Az érsek úr szombathelyi kápláni munkájához egy Simson segédmotoros kerékpárt vett. Ezzel járta a kórházakat jó és rossz időben, és járt a családokhoz, ahol hittancsoportjai voltak. Természetesen, mint mindent, ezt is jelentették. Behívatták a rendőrségre, és ott minden megokolás nélkül bevonták a vezetői engedélyét. Az autó- és motorvezetés is a megbízhatóság kérdése volt – mutat rá paptársa, Brenner József, a meggyilkolt Brenner János testvére.
Seregély István kórházlelkészi emlékeit eleveníti fel: „Láttam, hogy az Úristen úgy teremtette meg az emberi életet, hogy a végén talán mindenki megtér hozzá. Gyakran mondták a megyei kórházban a haldokló pártemberek: »Tudja, élni lehet Isten nélkül, de meghalni nem.«”
Első plébániai megbízatása: 1971, Kőszegszerdahely. Plébániájának mind a négy templomát renováltatta. 1981-től kőszegi plébános. „Ez már a puha diktatúra volt, városi kitüntetést is kaptam azért, amit Kőszeg épületeiért tettem – emlékezik Seregély. – Érdekesség, hogy az okmányt a pénzügyminiszter adta át, bizonyos Medgyessy Péter… Csak utólag tudtam meg, hogy akkor már rég megfigyelés alatt álltam. Készült ugyanis püspöki sorsom.”
– Rendkívül riasztó megbízatásnak tűnt számomra – tekint vissza az érsek 1987-re, melynek nyarán II. János Pál pápa püspökké és az Egri Főegyházmegye főpásztorává nevezte ki. – Teljesen váratlanul ért, hiszen engem előtte nem vettek egyházkormányzatba, nem végeztem teológiai tanári tevékenységet. Kifejezetten lelkipásztor voltam, aki temet, esket, jegyes- és hitoktat, aki misézik, prédikál.
Egyszerre négy magyar püspököt szenteltek 1987. június 25-én, de ami az igazán egyháztörténeti jelentőségű: először történt, hogy a Szentszék általi kiválasztáshoz nem kellett már állami ajánlás, az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH) való egyeztetés. „Féltek kicsit tőlem, bizalmatlanok voltak velem” – mondja a múlt rendszer utolsó éveinek hatalomélvezőiről a főpap.
A főegyházmegye területén is támadták. Mándy Zoltán lelkipásztor jegyzi fel érsekéről: „Nagy szükségét látta egyházmegyénk szinte minden papjával együtt, hogy azokba a szocialista városokba, lakótelepekre, ahol ez korábban nem volt lehetséges, templomot építsenek. Az ÁEH ugyan szinte az utolsó leheletéig ellenállt, de 1988 decemberében hoztak egy törvényerejű rendeletet, mely szerint egyházi épületekhez nem kell a továbbiakban ÁEH-engedély, és az új templomok építése ezzel sorra kezdődött…”
Az egri érsek gimnáziumot is építtetett a jezsuitákkal összefogva Miskolcon, Egerben pedig leánykollégiumot. Visszakapott épületeknek egész sorát renováltatta; ezekben ismét föléledhetett a híres katolikus közszolgálat. Szerzetesrendeket telepített le, öt éve pedig megszólalt az egri, azóta már az egész északkelet-magyarországi régiót besugárzó katolikus rádió. Egyvalami nem sikerült csak az agilis érseknek: a millennium alkalmából a Kékes tetőre keresztet állítani…
A II. vatikáni zsinat indította el a nemzeti püspöki konferenciák létrehozásának folyamatát a „világegyházban”, de nálunk nem lehetett akkoriban, a hatvanas években – sőt további két évtizeden át sem – elérni, hogy a püspökök testülete válassza meg elnökét. Rendszerváltozás kellett hozzá, hogy demokratikus működésű püspöki konferencia jöhessen létre a magyarországi „részegyházban” is, tárgyaló partnereként az államnak. Seregély István egri főpásztort háromszor is megválasztották püspökkari elnöknek.
– Nemcsak egyházmegyéjét, hanem a magyar egyházat is ő vezette át a diktatúrából a demokráciába – summázza Löffler Erzsébet, az Egri Érseki Gyűjteményi Központ igazgatója.
Nos, az ő elnöksége alatt virágzott fel ismét a katolikus közoktatási, illetve szociális intézményrendszer. Részt vett az 1997-es vatikáni–magyar megállapodás kidolgozásában, mely nemzetközi szerződés szabályos mederbe terelte a katolikus egyház és a többi történelmi felekezet hitéleti és közszolgálati tevékenységének finanszírozását, rendezte a volt egyházi ingatlanok tulajdonjogát. Seregély István volt 1992-ben a megalapítója és lett nagykancellárja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek. Magyar honfoglalás millecentenáriuma, Krisztus eljövetelének 2000., a keresztény magyar államiság 1000. évfordulója… Nyolc évig az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának alelnöke volt. Hatalmas feladatok, reprezentációs terhek hárultak rá. „Pappá szentelésem után semmilyen feltételt nem szabtam sorsom alakulását illetően, csak kértem Istentől, hogy vezessen. Így aztán örültem, hogy végigjárhatom a szolgálati lépcsőt. Folyamatosan ösztönzött az a kihívás, hogy tudom-e teljesíteni a velem szemben éppen akkor támasztott követelményeket.”
Seregély István nem hagy hátra maga után nagy ívű teológiai életművet. Viszont az írott formában is bensőséges és jó stílusú prédikációi arról tanúskodnak, hogy lelkipásztori attitűddel élte át mindazt, ami eddigi élete alatt a magyarságra következett: háborús összeomlás, szovjet gyarmati sor, kemény és puha diktatúra, egyházüldözések és egyház elleni támadások, fogyasztói materializmus…
S mit sem vesztett érvényéből Seregély István egy korábbi prédikációbeli megállapítása – a mai nemzedékeknek szóló intése: „A mai kornak nem a bűnei veszedelmesek, hanem önelégültsége és a bűnbánat hiánya.”