Pisszegő teremőr

Magyar kultuszminiszter gondolatai ritkán hozzák lázba a „kulturális közlegelő? lakóit. A kormánykoalíció politikacsinálói szemében ez a terület a kezdetek óta afféle kötelező kűr, a költségkímélő nagyotmondás terepe, kiváló alkalom indulatok generálására (támogatási rendszer „átalakítása?) és csillapítására (díjak odaítélése). Talán ezért sem vették sokan a fáradságot, hogy Bozóki Andrásnak, a kormánykoalíció harmadik kulturális miniszterének A szabadság kultúrája című kiáltványát kivesézzék, mert nehéz komolyan venni egy mozgástérrel nem rendelkező, alig tízhavi mandátumra szerződött tárcavezető eszmefuttatását.

A hatalommal flörtölni nem lehet,
el kell venni feleségül.
André Malraux


Rontanak Bozóki megítélésén a konkrét tettek is: érzéketlenség ott, ahol érzékenynek kell lenni, „tisztesség, esély és alternatívák” hiánya ott, ahol erre volna szükség. Mert valóban, „az alkotóknak szánt közpénzt az alkotókhoz kell eljuttatnunk – nem nyelhetik azt el különböző bizottságok, hivatalok, apparátusok”. Éppen ezért érthetetlen a Nemzeti kulturális alapprogram (NKA) fű alatt előkészített átalakítása, az unióban példátlannak nevezhető pályázati bürokrácia, az NKA színvonaltalan imázs- és logóváltásának költségei, a kurátorok fölösleges képzése, az auditálásokra elszórt milliók, a barátokkal a művésztársadalomra szánt pénzekből íratott szükségtelen tanulmányok, valamint az év bukása, A Nagy Könyv projekt – és így tovább. Jó hír persze, hogy az egykori egyetemi oktató előtt az utóbbi hónapokban megnyílt a világ, „új kulturális időszámítást” hirdet, és arra biztatja a „közös játéktér” szereplőit, egyeztessék óráikat az övével. Kínos túllövés ez, de a magyar értelmiség egyelőre igen tartózkodóan reagált, holott ebben a rezervátumban („kis nyelv, kis piac”) ők vannak otthon. Tudniuk kell, hogy aki miniszterként minden konfliktust az egymás megértésére hivatott alkalomnak tekint, az hiába töltötte be a mitikus negyvenet, még nem jött rá, hogy halandó.
Bozóki András már hivatalba lépésekor nyilvánvalóvá tette, hogy pályafutásának ezt az állomását tudományosan megalapozott pásztorórának tekinti, és lám, valóban csak a kellemes részére koncentrál. Kellemes dolog egy kiáltvány is. Aki kiált, annak elhivatottsága van. Az efféle programalkotási kísérletek természetükből adódóan súlyos fogalmakkal operálnak, amelyekhez filozófia dukál. Mindjárt itt van a kiáltvány kulturálisszabadság-fogalma vagy a kulturális politika szerepének meghatározása. Bozóki nem mond mást, mint hogy mindennek van létjogosultsága. Aztán következik a kulturális politika, amelynek szerepe kimerül abban, hogy elérhetővé teszi ezt a mindenséget. Szerepelnek ugyan a kiáltványban kiemelt területek (élő zene, népi kultúra, kortárs művészetek, kreatív iparágak, formatervezés), de kifejtésre nincsen idő, mert azonnal „el kell rugaszkodnunk a hétköznapok szorító gondjaitól, a könyvtárak fűtési számláitól”, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, „milyen Európában, milyen Magyarországon szeretnénk élni”.
Pedig villantani itt lehet, a „fűtési számlák” témaköre válaszokért kiált, amelyek, ha nincsenek, komolytalanná teszik az olyan – egyébiránt érvényes – megállapításokat, mint hogy „a kormányzati kulturális politika legfontosabb területe a kulturális javak általános hozzáférhetőségének megteremtése”. Amíg a valódi nyilvánosságot biztosító hagyományos intézmények szorító gondjai nem érik el Bozóki András ingerküszöbét, semmiképp ne dobjuk ki a könyvtárak katalóguscéduláit, mert félő, hogy ha igaz az, amit Bozóki András állít („a könyvtárnak nem tartozéka a katalóguscédula”), akkor hamarosan könyvekre sem lesz szükség. A digitális bűvöletben megfogant kiáltvány hitelességéből sokat levon, hogy említés szintjén is hiányoznak belőle az egész nemzeti kultúrát átfogó digitalizálási programok (magyarán a közvetítő közeg feltöltése tartalommal), a mindenható piac pedig, amelynek el kellene tartania a – tévesen támogatott – könnyűzenét, bizonyosan nem fogja finanszírozni a kulturális közvagyon internetre tételét, mert egyszerűen nem érdeke (no profit). Viszszatérő motívum a „zárt struktúrák és intézmények megnyitásának” célkitűzése, ami jól hangzik, még akkor is, ha nem világos, a kiáltvány szerzője mire gondol. A könyvtárak, múzeumok, archívumok, színházak kapuinak szélesre tárását nem segíti a csöndesre tervezett 25 milliárdos „maradványképzés”, mert ennek következményei éppen a nyilvánosság korlátozása, intézménybezárások, szolgáltatáscsökkentések, belépőjegyár-emelések lesznek.
Megtudjuk továbbá, hogy a kultúra „öröm és élvezet, zaklatottság és megnyugvás”, hogy „európaiságunkat, magyarságunkat is újra kell értelmezni”, és hogy „a magyar kultúra bemutatásának terepe az Európai Unió”. Még egy gyöngyszem: törekednünk kell arra, hogy „ne csak a pénzes turistát és a külföldi befektetőt fogadja vendégszeretet, hanem a bevándorlót, a vendégmunkást és a menekültet is”. Szóba kerülnek még a „felvilágosodás céljai”, melyeket korunk ironikus és relativista szemlélete nem irtott ki belőlünk. „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, minden bizonnyal ezekre gondolt Bozóki András. A felvilágosodás társadalmi programjából kulturális értelemben levezetni a szabadság vagy éppen az egyenlőség programját, sötét tévút. Ahol a tudás primátusáról beszélünk, ahol a művek nyilvánosságra hozatalában demokratikus szempontok nem érvényesülhetnek, csak egy adott esztétikai rendszeren belüli értékpreferenciák, ott az egyenlőség meghirdetése túlmutat némi tájékozatlanságon, itt már komoly műveltségbeli deficitről van szó.
Hasonló a helyzet a „nemzeti kultúra” fogalmával, amelynek e rövid szövegtestben is sikerült két egymásnak gyökeresen ellentmondó meghatározását megadni. Miközben Bozóki értelmetlennek állítja be a nemzeti kultúrába való bezárkózást (azaz abba, amit a nemzet jelentős része éppen „a kulturális demokrácia” és az alternativitás jegyében nemzeti kultúrának tart), aközben másutt kifejti: „nemzeti kultúrát mindannyiunk közös tudásán, értékein, szokásain túl a legkülönbözőbb csoportok és közösségek kultúráinak folytonosan átrendeződő mozaikja alkotja”. Lehet ebbe bezárkózni? És ha valakinek mégis sikerül, miért probléma ez, és miért nem támogatandó?
Az állam a kiáltvány értelmében nemcsak a „kánon kialakításának igényéről” mond le (magyarán értelmét veszti az éppen most adományozott díjak sokasága), de az „államigazgatási önkorlátozásként” elnevezett, elosztást „átalakító” politikával „nyitottságot kell érvényesíteni”. Milyen az a kulturális politika, amely ennyire beágyazatlan civilizációnk kultúrtörténeti folyamába, hogy a szabadság közhelyével söpör le magáról minden invenciózus értékteremtő és -őrző kötelezettséget? Újabb szereptévesztés, mert „a szabadság építőkövei nem a korlátlan előjogok, hanem kötelességek”.
Érdemes megjegyeznünk, hogy ha volt is az államnak valaha kanonizáló igénye (és volt), akkor arról a rendszerváltással bizonyosan lemondott vagy lemondani kényszerült. Ez a programpont újabb kínos elszólás, mert a díjak zömében a szakma (szakmák) egyik vagy másik csoportjának, értékek mentén is szerveződő érdekkörének a politika felé továbbított szakmai ítélete jelenik meg. A megasztárok mostani PR-szagú díjazásával Bozóki Andrásnak ezt a konszenzust is sikerült felrúgnia. A politika kánonalakítási elképzelései különben még a szocializmus időszakában sem valósultak meg, hiszen a végső győzelem felé terelt nép és annak értelmisége a tiltott irodalmat szívesebben forgatta, mint a támogatottat, amit pedig hivatalos művészetnek kiáltottak ki, az hosszú távon képtelen volt szervesen beépülni nemzeti kultúránk színes hagyományrendszerébe. Szerencsére az utóbbi másfél évtizedben már szabadon lehetett választani az alkotások és a közösségek között, így Bozóki András ezen igénye csak azoknak jelent újdonságot, akik eddig sem voltak tisztában azzal, hogy az egyik kultúrházban éppen táncház, a másikban pedig punkkoncert van.
A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vezetője szerint reális önképre van szükség: „kis nyelv, kis kulturális piac, de tehetséges emberek”, írja. Ebben a kontextusban egészen új értelmet nyernek a kiáltvány olyan kifejezései, mint a „nemzeti önbecsülés”, az „önértelmezés”, az „összetartás” vagy a „verseny”. A tradicionális kultúra évszázados hálóját és bonyolult összefüggés-rendszerét pedig Bozóki egyetlen szimbólumba képes belesűríteni: „pisszegő teremőr”.
Sok hozzáfűznivaló nincs ehhez. Aki vizsgáztatott életében, tudja, a vizsgabizottság tagjai ilyenkor összehunyorognak, és gondolkodás nélkül bevésik a kettest. A diák meg- és felvilágosodásában bízni nem érdemes, utóvizsgára meg ki akar bejönni.
A baj mégis nagyobb, mert Bozóki András miniszterként közvetíti egy politikai irányzat elvi állásfoglalását, miközben meghatározza a kultúra szerepét.
*
Az utóbbi kísérlet – ebben nem hagy kétséget sem a kiáltvány, sem a tárca akciósorozata – a kulturalizmus irányába mutat. A kultúra eszerint nem más, mint puszta esemény (event), amely fogyaszthatóságával és értékesíthetőségével impulzusokat ad a gazdaságnak. Bozóki András nem nemzeti kultúrában gondolkodik, számára a kultúrához kötődő vezérfogalmak az „új színtereken folyó” „termelés” és „fogyasztás”, példaképe a „különösebb támogatás és védettség nélkül” fejlődő kultúra. Az államot egyenesen visszavonultatja a nem létező hátországba, mindezt akkor, amikor az egész kontinenst átható globalizáció, az Európai Unió nemzeti gazdaságokat és politikákat összeolvasztó hatása okán az önálló államiság talán egyetlen kézzelfogható megnyilvánulása a nemzeti kultúra marad.
Álláspontja kifejtésében Bozóki elszomorítóan konzekvens, számára a XX. század két meghatározó kulturális korszaka, a „magyar kultúrfölényt szolgáló klebelsbergi” és a „három T-t megvalósító aczéli” kultúrpolitika egymás mellé helyezhető, továbbá mindkettő érvényességét vesztette, nyilatkozta egy napilapban. Az aczéli tiltó-tűrő-támogató kultúrpolitika esetében nincs miről beszélni, a többek között minden idők legversenyképesebb és legkvalifikáltabb magyar értelmiségét megteremtő klebelsbergi hagyatékot avíttnak és érvénytelennek nevezni azonban több, mint puszta ideológiai túlkapás. Ha létezik a magyar kultúrának prosperáló korszaka, úgy ez az eötvösi, treforti hagyomány után éppen Klebelsberg Kunó tevékenységének időszaka, ha valakinek, úgy neki sokat köszönhet a tágan értelmezett magyar kultúra, miközben nyolcvan évvel korábban ismerte fel az új időszámítás beköszöntét. A kiáltvány tollforgatójának kultúrafogalma azonban kimerül a worldwidewebes multimédia-világ dicsőítésében, magyarán a telefonvonal fontosabb, mint a rajta keresztül kommunikáló ember mondanivalója.
A médiát szívesen használó miniszter szerint „ha a média képei betolakodnak a hétköznapjainkba, tolakodjunk be a médiába az értékeinkkel, a művészetünkkel!” Mintha egyforma pályán egyenlő esélyekkel versenyeznének a magyar kulturális élet szereplői, és nem a reklámozók vélt célközönségének igényeihez igazítanák a kereskedelmi televíziózás „kulturális” kínálatát. Sajnos az igencsak trendire sikeredett királyi televízióban sem jobb a helyzet.
A szabadság kultúrája című kísérlet tehát vegytiszta ideológia, és míg „a színház megtöltéséhez dramaturgia kell, a padsorok kiürítéséhez elegendő az ideológia”. Ez a kiáltvány mégsem ostoba, hanem cinikus és ravasz. Cinizmusa és ravaszsága nem a bújtatott semmit- és nagyotmondásban rejlik, nem is abban, hogy a megmozgatott fogalomkészlet kilencven százalékának (szabadság, verseny, esélyegyenlőség, tisztesség, alternatíva stb.) vajmi kevés köze van a kultúrához, nem beszélve a művészethez. Hanem abban, hogy mindezt a szerző is tudja. Ezt a megállapítást nem csak a kiáltványra alapozhatjuk, hiszen az elmúlt hónapok támogatási ügyei és pénzmegvonásai jelzik: bár a versenyben mindenki egyenlő eséllyel indul, azért vannak egyenlőbbek. A nemzeti identitást és „önbecsülést” szimbolizáló események vagy a hozzájuk kapcsolódó intézmények, rendezvények érdektelenek Bozóki András számára. Ennek az állításnak a bizonyítására elég arra utalnunk, hogy alig négy hónap múlva kezdődik a 2006-os esztendő, amelynek legnagyobb kulturális eseménye az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója. Ahogy a XIX. században Magyarország az 1848–49-es szabadságharcával lépte át a világtörténelem ingerküszöbét, úgy a XX. századnak 1956 az egyetlen eseménye, amellyel jelenlétünk megkérdőjelezhetetlenül bevésődött az emberi civilizáció jobb és bal agyféltekéjébe. Ha komolyan vesszük, hogy „a magyar kultúra bemutatásának terepe az Európai Unió”, úgy nemzetközi és hazai projektek sokaságát kellene látnunk. Ehelyett Bozóki koncepciózus szelekció nélkül vonja meg mindazon intézmények (’56-os Intézet, Nemzeti Múzeum, NKA, Terror Háza Múzeum) támogatását, amelyek feladata a felkészülés lenne, a szoborpályázaton és néhány sápadt próbálkozáson (ORTT-filmpályázat) kívül nincsen mozgás. Aki projektmenedzseléssel foglalkozik, tudja, egy átfogó nemzetközi programsorozat előkészítése években mérhető munkafolyamat, a vonat már elment, a következő úgy ötven év múlva érkezik. Pedig ha létezik életmentő kulturális exportcikk, úgy ez az a tapasztalat és tudás, amelyet Magyarország 1945 és 1990 között szerzett, benne a csúcspont, 1956. Ha valamire, Európának és a világnak erre van szüksége.
Köztudott, hogy amikor a kultúra napja alacsonyan áll, a törpék is hatalmas árnyékot vetnek. Az „új feltételek” miatt mindent új alapra helyező politikai szándék nem új keletű. De nincsenek új feltételek, a régiek alapján zajlik ma is minden, csak nagyobb fordulatszámon. A nemzeti tradíció ápolása sosem jelentette azt, hogy megőrizzük a hamut, hanem hogy nem engedjük kialudni a parazsat.