Szóvivők

Nézem Batiz András kormányszóvivőt, amint ott szenved, vonaglik a porondon, maga előtt nyolcvan újságíróval. Szegénynek az lenne a feladata, hogy megmagyarázza, miért hozott tökéletes döntést minap a kormányfő, és miért bornírt marhaság, amivel megvádolja gazdáját az ellenzéki sajtó.
Nem lehet könnyű Batiz Andrásnak (főleg nem Gyurcsány Ferenc mellett) kormányszóvivőnek lenni. Mondja, amiért a gazdája megfizeti. Sosem teheti, hogy kiáll, és azt mondja: önök, hölgyeim és uraim, jogosan titulálják amatőrnek az én főnökömet, az én véleményem is az, hogy a gazdámnak gőze nincs ahhoz, amit csinál, csak hát nekem póráz van a nyakamon, számon szájkosár, így aztán azt teszem, amire felkértek és amiért megfizetettek. Merthogy megfizetik a szóvivőket. Leginkább azért, hogy fogják be a szájukat – hiszen ha kinyitnák, dőlne belőlük a szó. Az igazi. Csakhogy ez egy mamelukszakma, ahol alapvetés a kuss, itt szennyest kell mosni, elhallgatni a kikívánkozó híreket, szájzárat tenni.
Szánalmasak ezek a Batiz Andrások a megtervezett sármjukkal, magabiztosságukkal, ahogyan gyomlálni próbálják a gazda beszédéből a sok eszement marhaságot, holott – gondolom én – az épeszűbbje maga is tudja, mellébeszél.
Sajnálom ezt a Batiz Andrást is. László Boglárért is aggódom.