Túlélőshow

Vasárnap este érkezni Irkutszkba maga a tömény iszonyat. A tizenhat év feletti polgárok jelentős része ugyanis tökéletesen részeg – még nőket is láttunk a belvárosban üveg vodkával a kezükben imbolyogni. Az iránytaxiban belénk köt egy meglehetősen kapatos ifjú azért, mert nem tetszik neki arcszeszünk illata, de mivel öten vagyunk, belátja, hogy nincs túl sok esélye egy férfias ütközethez. A rendkívül szemetes utcákban, félig elbomlott épületek között bolyongva bajor sörözőt találunk, ahol egy vagyonért lehetne megvacsorázni. Kimenekülünk a plazmatévés high-tech helyről, és keresünk egy kisvendéglőt, ahol részeg nő pezsgőt locsol ételeinkbe, és mindegyikünket szájon akarja csókolni. Amikor golyóálló mellényes kommandósok rontanak be, hogy a mellettünk vacsorázó asztaltársaságot előállítsák, komolyan felmerül bennünk az azonnali hazautazás gondolata.
Másnap, napfénynél már valamivel barátságosabb a Szibéria Párizsának is nevezett város. A négyszáz éves településen nagy számban maradtak meg gyönyörű, félig a földbe süllyesztett faházak, de olyat is láttunk, hogy a régi technikával építenek újakat, gondosan betömködve kenderrel a gerendák közötti réseket. A szépen megmaradt részek ellenére a hatszázezres város a kontrasztok földje – szörnyű betonnegyedek és végletekig lepusztult régi épületek váltják egymást méregdrága, csupa üveg boltokkal. Dollárt váltani külön kaland: egy órát állunk sorba egy bankban, mialatt egy ügyfelet szolgálnak ki, így dolgunkvégezetlenül kell távoznunk. A központban fekvő szálloda előtt erős emberek ajánlják fel az efféle banki szolgáltatást rendkívül rossz árfolyamon, de krónikus rubelhiányunk miatt kénytelenek vagyunk belemenni az üzletbe. Menekülnénk a városból, ám a Bajkál legismertebb üdülőhelyére, a várostól háromszáz kilométerre lévő Olhon-szigetre csak hetente egyszer megy szárnyashajó. Minek is menne többször, a turistáknak legyen jó a busz…
Az autóbusz-állomáson az állami cég elől kisbuszos magánvállalkozók happolják el az utasokat, de a kocsi csak akkor indul el, amikor már az összes helyre került utas. Csomagtere viszont nincs a járműnek, és akkor még nem tudjuk, hogy csaknem hét órát fogunk zötykölődni – ölünkben táskáinkkal – a többnyire aszfaltmentes úton. Végre leérünk a partra, ahol ipari mennyiségű füstölt halat árulnak a bódékban. A közegészségügyi hivatalnak valószínűleg volnának kifogásai a higiéniát illetően, az áru sem néz ki túlságosan bizalomgerjesztően, de azon bátraknak, akik meg merik kóstolni, fantasztikus íz a jutalmuk.
Megérkezik a komp, sikerült az első körben feljutni. A másik parton érdekes helyzet alakul ki: négy sorban álltak fel az átjutásra várakozó autók, a kompon lévőknek nem hagyva helyet a leszállásra. Kusturica fantáziaszegény filmeket készített ahhoz képest, ami itt következik: senki sem akar félreállni, sőt néhányan nekiindulnak járművükkel a láthatóan tele lévő kompnak, miközben még egyetlen autó sem gurult le róla. Mi kényszeredetten nevetünk, mások lila fejjel ordítanak, lincshangulat alakul ki, de mindezek ellenére sem sikerül megoldást találni jó fél órán keresztül. Egy idő után aztán megnyitnak egy keskeny rést, amely nem vezet sehova – tökéletes a patthelyzet. Végül előkerül egy nem túl erélyes rendőr, és valahogy leszállunk. Még vagy negyven kilométer van a Bajkál szívének is nevezett Olhon-sziget közepéig. Megérkezünk Huzsirba, ami a világ egyik legfelkapottabb üdülőhelye lehetne, ha mondjuk a nagy októberi szocialista forradalom óta sikerül bevezetni ide a vezetékes vizet a világ édesvízkészletének ötödét adó Bajkál-tóból. Csaknem kilencven év azonban nem volt elég e probléma megoldására (körülbelül egy kilométernyi árkot kellett volna ásni a parttól), az üdülőtelepen csak négy napja (!) vezették be a villanyt, és semmiféle olyan infrastruktúra sincs, amely a turisták kényelmét szolgálná. A telepen két meglepett magyarra bukkanunk: Füleky György és Nemeskéry Balázs Kínába menet álltak meg Irkutszkban, hogy a híres Bajkál-tavat megnézzék, de láthatóan nem erre számítottak. Az is tény azonban, hogy a meglehetősen nomád körülmények mellé fantasztikus látvány párosul: a harmad magyarországnyi területű tó gyönyörű, helyenként negyven méterig is le lehet látni a fantasztikus tisztaságú vízben. Ez a világ legmélyebb tava, 1650 méteres mélységet is mértek. Háromszáz patak és folyó táplálja, és csak egyetlen viszi el innen a vizet – talán ennek is köszönhető, hogy a világon csak itt található növény- és állatfajokat figyelhet meg a türelmes látogató. Vörös sziklák szegélyezik a partot, a vízben viszont csak a nagyon bátrak tudnak fürödni – nekem olyan élmény volt, mintha beleálltam volna a fagyasztóládába.
Kimegyünk a Sámán-sziklához, ez Ázsia egyik szent helye – a buddhista monda szerint az alhanaji égi kapuhoz letett ajándékok ide kerülnek át földön túli csatornákon. A sziklánál éppen sámánszertartás folyik, odébb elborult elméjű német virággyerekek tanulnak pozitív pszichológiát némi marihuánafüsttel vegyítve. Német turistából viszonylag sokat látni (persze ne gondoljunk fényképező nyugdíjasokra, inkább alternatív, edzett fiatalok jönnek) annak köszönhetően, hogy tavaly az egyik kereskedelmi tévécsatorna extrém túlélőshow-t szervezett itt német családoknak. Két famíliát telepítettek ide télen azzal a céllal, hogy aki tovább bírja, az a győztes. Hónapokig bírták, mondják elismerően a helyiek, akik azért megjegyzik, hogy a külföldiek meleg lakást kaptak, és a tehenet még a játék végén sem tudták megfejni.
Folytatjuk