Tény, hogy a műhibaperek szaporodnak, és a közelmúltig körülbelül háromszáz perben több mint egymilliárd forintot követeltek a károsultak. Ezt az összeget a biztosítónak vagy a kórházaknak kell kifizetniük. A figyelmeztető és aggasztó jelenség két tényezővel függ össze. Az egyik a betegellátás teljesítményarányos finanszírozása, a másik a szakmai ellenőrzés teljes hiánya. A magyar egészségügy rákfenéje ugyanis az elhibázott, ellenőrzés nélkül működő teljesítményarányos finanszírozási rendszer, amely súlyosan deformálta és deformálja a betegellátást. Ez a finanszírozási rendszer a darabbérezésnek felel meg. A kórházi, úgynevezett HBCS (homogén betegségcsoport) finanszírozás lényegét tekintve hasonlít a járóbeteg-ellátás német pontrendszeréhez, csak a teljesítmény értékét meghatározó számot nem pontnak, hanem súlyszámnak nevezik. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: minél több beteget lát el egy orvos, minél gyorsabban forog a beteg a kórházi ágyon, minél több vizsgálatot, beavatkozást, műtétet végeznek, az intézmény annál több pénzt kap. Az alulfinanszírozott egészségügyben a kórházak nyilvánvaló anyagi érdeke a teljesítmény fokozása. A gazdasági kényszerpályára került intézményekben az orvosok pontszerző versenyt folytatnak, amelyre az intézmények vezetői nyíltan rá is kényszerítik őket. A pontszámok növelése elsősorban a diagnosztikus és terápiás többlettevékenység útján, illetve az esetszám növelésével érhető el, amelynek az átlagos ápolási idő kritikus csökkenése lett a következménye. Ez a finanszírozási rend nemcsak a teljesítmény fokozására, de csalásra is ösztönöz: a betegeknek az lesz a diagnózisuk, amelyik többet „fizet”. A kórházak pedig kódolási szakértőket alkalmaznak a minél előnyösebb kódolás érdekében. Az évente bekövetkező tíz–tizenöt százalékos teljesítménygyarapodást most azzal kívánja korlátozni az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP), hogy az előző év teljesítményének csupán bizonyos százalékát téríti meg. Ez az intézkedés azonban nem változtatja meg alapjaiban a finanszírozási rendszer érdekeltségi viszonyait, és nem csökkenti a számtalan feleslegesen végzett, drága CT- és MR-vizsgálatok mennyiségét. Ez a finanszírozási rendszer szembeállította a kórházakat a beteggel: az orvos kénytelen a beteg érdeke helyett az intézmény, illetve a saját érdekét képviselni. Az az orvos, aki esküjéhez hűen a betegellátás szempontjait a pénzügyi szempontok elé helyezi, az egzisztenciáját kockáztatja.
A betegek érdekének másodlagossá válása a betegek egyéni veszélyeztetésével, gyakran ténylegesen bekövetkező egészségkárosodásával jár: az ellenőrzés nélküli teljesítménynövelés kényszerű teljesítménynövekedéssel párosul, mert a feleslegesen végzett beavatkozások lavinaszerűen vonhatják, vonják is maguk után az orvosi tevékenységek egész sorát. A teljesítmény fokozása egészségtelen munkatöbbletet jelent, amely egyértelműen a gyógyítás, az ápolás minőségének rovására megy. A többletmunka egyenes következménye az orvosi hibák szaporodása. Mit jelent a mindenáron bekövetkező teljesítménynövelés a betegek számára? Számolatlanul és feleslegesen végzett vérvételeket, fárasztó és kínzó röntgen-, izotóp-, MR-, CT- és egyéb vizsgálatokat, felesleges injekciókat, infúziókat, indokolatlan műtéteket és mindezek következményeit. A megfelelő indikáció nélküli pontszerző műtétek ténye sajnálatos, de nem tagadható. Az ellenőrzés nélküli, teljesítményarányos finanszírozási rendszer egyértelműen veszélyezteti és károsítja az állampolgárok egészségét. Ezt bizonyítják a szaporodó orvosperek, amelyek mögött súlyos mulasztások, műhibák, végleges egészségkárosodások, halálos szövődmények húzódnak meg. Igaz a régi kínai közmondás: „Ha az orvost ütik, jajgat a beteg.” Nem arról kellene tehát beszélni, hogy miképpen lehet biztosítani a károsultak kártérítési összegeit, hanem arról, hogyan lehetne emelni a betegellátás színvonalát, hogyan lehetne megelőzni a súlyos egészségkárosodásokat, amelyeket pénzzel jóvátenni amúgy sem lehet. A teljesítményfokozást kizárólag hatékony ellenőrzés tudná megfelelő módon korlátozni, ilyen azonban még nincs, és ami korábban létezett, az is elsorvadt. A fejlett európai országokban a teljesítményarányos finanszírozást szigorú ellenőrzés egészíti ki, amelynek eredményeként a biztosító az orvossal fizetteti meg a szakmailag nem indokolható, felesleges vizsgálatok árát. Elgondolkoztató az is, hogy az orvosperek jogi megoldását sokan a közvetítő tanácsok tevékenységében vélik megtalálni. A közvetítői eljárás a bírósági eljárástól eltérő, perkímélő, speciális jogi megoldás az orvosi műhibák és egyéb szolgáltatással kapcsolatos jogviták gyors rendezése érdekében.
A közvetítői eljárás célja olyan egyezség tető alá hozása, amelyet a műhibát elkövető orvos vagy betegellátó csoport (kórház) és a sértett köt egymással, egy független személyekből álló közvetítő tanács segítségével. Az eljárás lényege az alku létrejötte, a veszélye pedig az orvosi hibák eltussolása a feltárásuk helyett. A bírósági tárgyalások nyilvánosságával szemben ennek az eljárásnak lényeges eleme a titoktartási kötelezettség, mivel a betegellátást végzőknek megéri a nagyobb összegű kártérítés kifizetése azért, hogy az ügy csendben és gyorsan lezáruljon, azaz hibájuk és mulasztásuk ne kerüljön a nyilvánosság elé. A közvetítői eljárás titoktartási kötelezettsége mintegy cinkosokká teszi a feleket: a vétkes megvásárolja a sértett hallgatását. Ez a törvényben előírt titoktartási kötelezettség a szolgáltató üzleti érdekeit szolgálja, de sem a betegnek, sem a társadalomnak nem érdeke. Kétségtelen, hogy a hosszú polgári peres eljárások helyett a betegeknek és hozzátartozóiknak, illetve a betegellátó intézményeknek valóban kölcsönösen előnyös lehet a megegyezés. A betegek örülnek a gyors kártérítésnek, ha már az egészségüket nem nyerhetik vissza. A szolgáltató pedig hajlandó lehet a bíróság által megítélendőnél akár nagyobb összeget is kifizetni a hibák elhallgatásáért. Látszólag tehát mindenki jól jár.
Nem kockázatmentesek az egészségügyi beavatkozások a szakma szabályainak betartása mellett sem. A leghibátlanabb, leglelkiismeretesebb munka mellett is bekövetkezhetnek váratlan, súlyos szövődmények. A műhiba azonban ettől eltérően az orvos hibájából származó, elkerülhető következménye a beavatkozásnak.
Az orvos arra esküszik, hogy munkája során „a beteg üdve a legfőbb érdek”. Az orvos nem hibázhat! Ha hibázik, vállalnia kell a következményeket. Erősen vitatható az az álláspont, hogy majd pénzzel elintézzük a betegellátás súlyos hibáit.
Az orvostársadalmat folyamatos ellenőrzéssel, szankcionálással kellene a szakma szabályainak megfelelő, hibátlan, lelkiismeretes munkára ösztönözni, nem pedig finanszírozási érdekből többletmunkába hajszolni és az ezzel összefüggő, betegeket veszélyeztető műhibákat bűnpártoló pénzügyi és jogi megoldásokkal eltussolni. A szakmai ellenőrzést a profilkorlátozó listák sem pótolhatják! A fenyegető kórház-privatizáció az egészségügy finanszírozásával kapcsolatos anomáliákat erősíteni, az orvosi műhibákat szaporítani fogja, mert a befektető haszonnal kívánja visszanyerni, amit invesztál, ezt pedig csak a teljesítmény további fokozása, az ellátás megnyirbálása, illetve a költségek betegekre történő áthárítása révén tudja elérni.
origo.hu
A falon át hajtott be egy kamion a családi házba – az ágyában alvó lány súlyosan megsérült
