A hatodik seb

K ö n y v e s h á z

Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon… valóságos öt halálos szúrás, mindenik elég arra, hogy egy nemzet elvérezzen bele, hacsak az életereje nem olyan roppant szívós, hogy kiheverje. A Pesti Napló karácsonyi számában írta e sorokat Móricz Zsigmond 1926-ban. Nem a betlehemi hangulatot festette alá velük, húsvét előtt, nagypénteken tán erőteljesebben hatott volna az az eszmefuttatás, amely a magyar történelem tragikus fordulópontjait a kereszthalált halt Krisztus öt sebéhez hasonlítja. De ki tudja, talán Móricznak ez a kis publicisztikai remeklése karácsonykor is megfogta a Pesti Napló olvasóit. A XXI. század emberét, aki már nemcsak az író által felsorolt öt sebet ismeri, hanem a második világháború után szerzett hatodikat, sőt az 1956-ban kapott hetediket is, először letaglózza, majd pedig önvizsgálatra készteti a ma már szépírói munkásságáért is csak ímmel-ámmal tisztelt író újságcikke. Kiváltképpen az utolsó bekezdés. A magyar nép, írja Móricz, „eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz tengernyi írásából azokat gyűjtötte kötetbe Gróh Gáspár, a Magyar néző című irodalomtörténeti sorozat szerkesztője, amelyek a magyar történelemmel foglalkoznak. Nagyszerű munkát végzett, és nem is csak azért, mert A magyarság rendeltetése címet viselő könyvecske Móricz Zsigmond eddig nemigen népszerűsített vonásait mutatja fel. A fél évszázadon át kitartóan rajzolgatott ösztönember képét kezdi ki a művelt, széles látókörű s eredeti publicistát elénk állító cikkgyűjtemény, amelyből talán még erősebben sugárzik Móricz erkölcsi programja, az értékőrzés és az értékteremtés kötelessége, mint hatalmas regényeiből.
A másik nagy felfedezés: Móricz valóságismerete. Miközben ugyanis ünnepi alkalmakra szánt sorait olvassuk, könyvrecenziói közt „kutakodunk”, a szerző koráról kapunk pontos leírást. Hogy miként vélekedett a vezérlő fejedelemről, II. Rákóczi Ferencről, 1848-ról, Kossuthról, Széchenyi Istvánról, Deákról és Görgeyről a falu népe, a városi értelmiség, mit tanítottak róluk az iskolákban. Történelmi példabeszédeivel Móricz szüntelenül jelene lehetőségeit kutatja, azét a jelenét, amelyiknek valamennyi szereplőjét ismeri. A kunyhóktól a palotákig. Azt is tudja róluk, miként gondolkodtak az ő gyermekéveiben és később, a századfordulón, és azt is, hová íveltek a magyar históriáról a különböző néprétegek nézetei az első világháború után. Ennek a közvetlen tapasztalás révén szerzett ismeretanyagnak a birtokában elmélkedik az elmúlt időkről, egy élhetőbb XX. század reményében. „Ma itt állunk a ránk szakadt szabadságban, s erőtlenül, akarat nélkül, önállóságtól elszokottan tűrjük a függetlenséget” – írta a Magyarországban 1927-ben, Kossuth Lajosnak a dunai államok szövetségét szorgalmazó felvetéseit elemezve. Kossuth pályájából igazából csak ezt a kettőt értékelte: a dunai konföderáció eszméjét meg a jobbágyfelszabadítás törvényét. Mert mind a kettő, az örök ábrándnak megmaradt eszme s a nagy hirtelen összetákolt törvény is Magyarország egységét és felvirágzását szolgálhatta volna. A jobbágyfelszabadítási törvény, amelynek végrehajtásával a forradalom országgyűlése nem is foglalkozott, Móricz szerint a puszta létével is szolgált, csak általa „alakulhatott át szabadságharccá a forradalom. A nemesek és a parasztfiúk egymás mellett masíroztak, megszűnt minden ellentét” – olvassuk a Magyarország 1941. évi számából kötetbe mentett írásban. A Duna mentén élő államok szövetségének gondolatát, amelyet még 1927-ben szintén a Magyarország hasábjain idézett fel az író, talán éppen most kellene elővennie az Európai Unió nevű szövetség másodosztályú tagállamainak. „Miért kell nekünk mindig elszalasztani a kezdeményező lépést? – kérdezte Móricz hetvennyolc évvel ezelőtt. – Miért, hogy a magyarság a Duna–Tisza síkján csak egy örök kezdő, örök álmodó lehet?”
A Magyar Nemzet olvasói számára különös öröm és meglepetés, hogy mily sok ponton találkozott a publicista Móricz Zsigmond újságírói tevékenysége a lap alapítójának, Pethő Sándornak a történészi, szerkesztői és közírói világával. Gyakran választották írásaik fórumául ugyanazt a sajtóorgánumot (Móricz Zsigmond legtöbb, máig időtálló írását a húszas–harmincas években a Nyugat, a Magyarország, a Pesti Napló és a Budapesti Hírlap közölte), s a jeles író – legfrissebb cikkgyűjteményének tanúsága szerint – mindig tisztelettel nyilatkozott Pethő Sándor munkásságáról. Görgey Artúrról írt könyvét például a legnagyobb elismeréssel méltatta. Ennél is fontosabb azonban, ahogyan a magyarság jövőjéről vallott, a földrajzi s a történelmi adottságok számbavételével a mindennapi realitásokra támaszkodó elképzeléseik (elméleteik?) rímeltek egymásra. Pethő Sándor napilapot indított e nézetek népszerűsítésére, Móricz Zsigmond pedig csak írt, csak írt rendületlenül. Egyik-másik bekezdését alighanem a német hódítás ellen küzdő Pethő Sándor is boldogan vállalta volna. Talán ezeket is: „A magyarság idegen erők játékának lett áldozatává, s a maga erejéből heverte ki, amint békén hagyták ezek az idegen erők. Egyetlen hibánk, hogy nincs alapgondolatunk egy valódi nemzeti életre. Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel. A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot, s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.”
(Móricz Zsigmond: A magyarság rendeltetése. Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány – Kortárs Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 1700 forint)