A kaukázusi iszlám front

Időről időre meglepi a világot brutalitásával a Kaukázus. Az idei ősz Kabard- és Balkárföldet állította a középpontba, miután a napokban iszlám szélsőségesek egy nagyobb csoportja rátámadt az eddig viszonylag nyugodt köztársaság fővárosára. A csaknem háromszázezres Nalcsik egy napra a szélsőséges vahhabita iszlám kaukázusi frontvárosává változott. A csecsen vezetéssel harcoló helyi fundamentalista iszlám közösség, a Jarmuk tagjainak célja mindezzel az volt, hogy jelt adjanak magukról és éreztessék mind szponzoraikkal, mind pedig Moszkvával, a térségben bárhol és bármikor képesek lecsapni. Ezt el is érték, hiszen egy pillanat alatt a világ figyelmének középpontjába került az etnikai feszültségeivel, rendezetlen politikai, gazdasági és szociális problémáival Európa egyik leginkább robbanással fenyegető válságövezetének számító Észak-Kaukázus.
Történelme során Oroszországnak még soha nem sikerült igazán stabilizálni ezt a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig terjedő régiót. Kivételt ez alól csak a vaskezű diktátor, Sztálin uralkodásának ideje jelent, amikor e problémás térség konfliktusait legalábbis sikerült jegelni. A Szovjetunió felbomlása után a feszültség újult erővel tört a felszínre a Kaukázus örök tűzfészkének számító Csecsenföldön. A gyakorlatilag függetlenné vált köztársaság nem nagyon tudott mit kezdeni új helyzetével, s gyorsan egyfajta „fekete lyukká” vált, ahol a régi törvények már, az újak pedig még nem érvényesek. Az amúgy sem szívderítő állapotokon érthető módon tovább rontott az 1994 utáni két háború, de az 1996 és 1999 közötti függetlenség is, amely évek leginkább azzal írták be magukat a történelemkönyvekbe, hogy megvetették lábukat a köztársaságban a vahhabita iszlám szélsőségesek. A függetlenségi harc helyét egyre inkább átvette a kaukázusi iszlám kalifátus megteremtésének álma. Csecsenföld bizonytalansága közben természetes módon kihatott a szomszédos köztársaságokra is, s egy ideje már különösen érződött, hogy a feszültség kiterjed az egész Észak-Kaukázusra. Míg a kilencvenes évek elején a kaukázusi népek nem tanúsítottak különösebb szolidaritást a csecsenek harca iránt, a politikai helyzet éppen a sokak számára megoldást ígérő iszlám szélsőségesség terjedése miatt mára változóban van. A mindent elborító korrupció és a kínzó szegénység sok fiatalt a radikális iszlám iskolák felé fordított. A vírust, amely egyre inkább megfertőzi az egész térséget, iszlám extremizmusnak hívják. A térség általános destabilizálódása egyúttal azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az egész Észak-Kaukázus ellenőrzése kicsúszik Moszkva ellenőrzése alól, ami az itt kibontakozó folyamatok ismeretében már nemcsak Oroszország, de Európa biztonságára is negatívan hathat.
Az Észak-Kaukázus köztársaságainak belső problémái nagyjából egy évvel ezelőtt érezhetően kiéleződtek. Észak-Oszétia és Ingusföld között például a beszlani dráma következtében feléledtek a határviták. Dagesztánban feltűnően megszaporodtak a védelmi szervek elleni fegyveres támadások, és aktivizálódott a regnáló hatalom politikai ellenzéke is. Karacsajev- és Cserkeszföldön látványosan romlott a két legfontosabb klán viszonya, s Kabard- és Balkárföldön is nőtt a feszültség a két etnikum között. E válságjelek cselekvésre késztették a Kremlt is, amely a köztársaságok élén végrehajtott kádercserékkel igyekezett megállítani a helyzet további destabilizálódását. Moszkva hagyományosan az uralkodó klánokkal próbálta egyeztetni politikáját, 2001 után azonban Ahmad Kadirov támogatása stratégiai váltást jelentett. A csecsen exmufti „futtatásával” immár a hatalmi struktúrán belül igyekeztek megerősíteni egy olyan embert, aki nem kapcsolódik közvetlenül az uralkodó klánhoz, ugyanakkor lojális a föderális központhoz. Kadirov meggyilkolásával érezhetően léket kapott e stratégia, az ehhez az időszakhoz köthető köztársasági miniszterelnökök – Iljaszov, Babics, Popov – „kiszorítása” pedig azt igazolta, hogy e régió hatalmi elitjében nem vetheti meg a lábát egy kívülről jött, a Kremlhez lojális csinovnyik. Ha pedig meg tud kapaszkodni, mint most Szergej Abramov, akkor előbb-utóbb az uralkodó klán moszkvai ügyvédjévé válik. Teljesen kívülről 2002-ben Ingusföldre hozott vezetőt az elnökké választatott Murat Zjazikov személyében. Az erőszakszervezetekhez közel álló politikus sikerrel hajtotta végre legfőbb stratégiai feladatát, megtörte az előző elnököt, Ruszlan Ausevet támogató, a köztársaságot lényegében a csecsen szeparatisták pihenőhelyévé tevő Guceriev klán befolyását, az általános gondok leküzdésére azonban módszerei nem hatékonyak. Más utat választott a központ Észak-Oszétiában, ahol a leváltott Alekszandr Dzaszohovot protezsáltja, a parlamenti elnök Tajmuraz Mamszurov követte. Az „utódra” építő kinevezési gyakorlat a folytonosság fenntartásával biztosíthat egyfajta stabilitást, a problémákat azonban csupán konzerválja. Ennek ellenére hasonló út bontakozik ki a feszült Dagesztánban is. Néhány hete Kabard- és Balkárföldön is váltás történt, a köztársaságot másfél évtizede vezető Valerij Kokov utódja a jó moszkvai kapcsolatokkal rendelkező Arszjon Kanokov lett, a mostani támadás is mutatja azonban, hogy a helyzetet nem sikerült megszilárdítania.
A régió elnöki megbízottjává jó egy éve kinevezett Dmitrij Kozak tehát láthatóan a klasszikus birodalmi, a központ által delegált, az elengedhetetlen modernizáció előmozdítására képes menedzsmentre építő irányítási modell visszaállításával kísérletezik. Kérdés persze, hogy tud-e e régió számára igazi modernizációs központ lenni Moszkva, s valóban ez lehet-e a mai körülmények között a sikeres, a helyzet átmeneti stabilizálásánál többre képes modell? Az Észak-Kaukázus problémái alapvetően rendszerspecifikusak. A tradicionális társadalmi berendezkedés például eleve meghatározza a hatalom klánharcokra alapuló jellegét, ami pedig maga után vonja a korrupció virágzását. A gazdasági rendszer feudális alapjai konzerválják a szegénységet. A régió köztársaságai átlagosan 70 százalékban a központi költségvetés támogatásából élnek, ráadásul az etnikai, klánalapú berendezkedés nem enged elegendő rálátást e pénzek útjára sem. Egyszerre kell tehát Kozaknak erősíteni a hatalmi elit tekintélyét és visszaszorítani a klánrendszert, ami csak elodázza, hogy hozzá lehessen nyúlni az igazán égető problémákhoz.
Az Észak-Kaukázus stabilitásának problémája tehát a következő években mindenképpen a Putyin-rendszer egyik első számú kihívása lesz. A megoldás végső soron a korrupció csökkentése, a szegénység leküzdése, a központ és a helyi hatalom viszonyának modernizálása, a régi reflexek leküzdése lehet, ezzel párhuzamosan, pontosabban még ezt megelőzően azonban kemény kézzel kell megállítani a bázisának növelése miatt valójában a jelenlegi siralmas viszonyok konzerválásában érdekelt iszlám radikalizmus terjedését. A feladat sikeres megoldása azonban nemcsak a posztbirodalmi létével megbékélni kénytelen Moszkva részéről követel kellő bölcsességet. Végre már a világ is súlyának megfelelően kezelhetné a veszélyt, így le kell számolnia a szűk látókörű russzofób megközelítéssel éppúgy, mint a térséghez kapcsolódó romantikus elképzelésekkel, hiszen a függetlenségi harcon már rég túlléptek az események. Így aztán Európa elemi érdeke is, hogy a civilizációk e metszéspontjában Oroszország sikeresen birkózzon meg a keresztény végvár szerepével.