Közép-Európa, a Baltikum és a Balkán után az utóbbi jó másfél évben közvetlen környezetében szorul vissza Moszkva befolyása. Grúzia, Ukrajna és Kirgizisztán jelzi e sort, s egyre nagyobb a nyomás Fehéroroszországon. A NATO már közvetlenül a határainál kopogtat, s ezt a „bekerítési” törekvést látva, a moszkvai vezetés egyre idegesebb. Nyugtalanságát csak fokozza, hogy az Európai Unióval kialakult stratégiai viszonyát igencsak megzavarták az új tagok Moszkvával szembeni, történelmi okokkal magyarázható fenntartásai, amit csak tetéz a közép-európai államok erős atlanti kötődése.
Az orosz véleményeket összegezve megállapítható, hogy Moszkva – az orosz társadalom és a politikai elit egyaránt – súlyos hibának tartja, hogy a Nyugat az Egyesült Államokkal az élen igyekszik kirekeszteni Oroszországot a nemzetközi porondról, holott Oroszország az euroatlanti körhöz kapcsolódó civilizációnak az Európai Unió és Amerika melletti fő bástyája. Olyan erőd – teszik mindehhez hozzá őszinte meggyőződéssel –, amely most kénytelen megvédenie önmagát és Európát a civilizációk délről, délkeletről jövő támadásától. Éppen ezért orosz vélemények szerint aggasztó, hogy mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió kezdi átértékelni Oroszországot, egyre többet hangoztatva, hogy Oroszország autoritárius berendezkedés felé csúszik. Ezt a kritikát Moszkvában eleve hibásnak tartják, mondván, az orosz berendezkedést ma ugyan helyénvaló irányított demokráciának nevezni, ám ez sokkal jobb, mint a 90-es éveknek a nyugati sajtóban mára lassan megszépülő irányítatlan demokráciája. Moszkvai elemzők szerint lényegében e hirtelen támadt aggódás is része Oroszország sakkban tartásának, beszorításának, a demokrácia féltése mögött pedig komoly stratégiai érdekek húzódnak meg.
Valóban megállapítható – szögezi le az elemzés –, hogy az utóbbi időben Oroszország az amerikai, és részben az európai politika alanyából inkább annak tárgyává vált. Míg Oroszország a fent említett módon kettős mércét, egyfajta erősödő nyomást érez Amerika és Európa részéről, a másik oldal úgy véli, a nemzeti erők megerősödésével a Kreml elfordulni látszik a Nyugattól. E kritika mögött valójában az áll, hogy egyrészt sokan nem értik Oroszország fejlődését, gondolkodásmódját, és a nemzeti érdekek határozottabb védelméről azonnal a hidegháború jut eszükbe. Mások nagyon is helyén tudják kezelni ezeket a dolgokat – jegyzi meg a Budapest Analyses –, ám úgy vélik, a magára találó Oroszország úgy marad hosszú távon is kezelhető, ha gyengén, állandó, ám jól irányítható konfliktushelyzetekben tartják. A helyzetet bonyolítja, hogy Oroszország mintha több tekintetben nem készült volna fel az EU és a NATO nagy arányú bővítésére, lassan vetkőzi le régi reflexeit. Ugyanakkor az is igaz, hogy miközben az Egyesült Államok saját globális, a Kaszpi-térségben az energiabiztonságát érintő közvetlen érdekeit követve offenzívan szorítja vissza Oroszországot a posztszovjet térben, addig Brüsszel nem nagyon tudja megfogalmazni keleti politikáját.
A közép-európai államok vonatkozásában azon túl, hogy a több évtizedes szovjet megszállás emlékei még élénken élnek a közvélemény emlékezetében, külön kérdésként merül fel energiafüggőségük, közelebbről az a tény, hogy az orosz külpolitika ezt a függőséget nagyon is hajlamos saját javára kiaknázni. A piaci megfontolások mellett orosz részről gyakran világosan megjelennek politikai megfontolások is, amelyek aggodalommal töltik el Közép-Európa államainak politikai elitjeit. Lengyelországban és a balti államokban sokan gondolják úgy, hogy a Balti-tenger alatti gázvezetéknek lengyel- és Baltikum-ellenes éle van. E vezeték nyomvonalának meghatározása ugyanakkor egy nagyobb geopolitikai játszma része. Tekintetbe véve az utóbbi 15 évben Közép-Európában játszott orosz „húzd meg – ereszd meg” politikát, amelynek során Moszkva nem teljesen kiszámítható módon váltogatta „kedvenc” partnereit a térségben, egyik állam sem láthatja pontosan előre, hogy mikor válik megbecsült partnerből „páriává” Moszkva szemében. Mindeközben némi joggal gondolhatják e térség nemzetei, hogy Moszkva kevés fontosságot tulajdonít az egész régiónak, átnéz rajta. Tény az is, a szorosabb együttműködés kialakításában sokat segítene a szovjet időkben a Közép-Európában okozott sérelmek beismerése.
Nyilvánvaló, hogy míg az amerikai–orosz viszony elsősorban globális jelentőségű, addig az európaiaknak elsősorban a kontinenst közvetlenül érintő problémák megoldásában kell együttműködniük Moszkvával. Mindenekelőtt a nem katonai jellegű rendfenntartásban érdekeltek, így a határproblémák, bevándorlási hullámok kezelésében, a nemzetközi bűnözés megakadályozásában vagy a gazdasági és energiaügyi problémák rendezésében. Európa tisztában van azzal, hogy az egyre nagyobb teret nyerő iszlám terrorizmus az egyik, ha nem a legnagyobb veszély, ami a fejlett világra leselkedik. A Kaukázus konfliktusai, és benne a csecsen kérdés ebből a szemszögből is vizsgálandó, hiszen tény, hogy ilyen-olyan okból, de mára ez a régió a nemzetközi terrorizmus egyik fészkévé, hátországává vált, amely lassan már Európát is fenyegeti. Ugyanilyen probléma a kábítószer- és fegyverkereskedelem, amelynek egyik fő, a kontinens közepébe vezető útvonala Közép-Ázsia felől Oroszországon át vezet. De említhetnénk Kína kérdését is – s ez már nem csupán Európát, hanem Amerikát is érinti –, amelynek kezelése Oroszország nélkül nehezen képzelhető el. E dominánsan biztonságpolitikai érdekek mellett gazdaságiak sokaságát lehetne még felsorolni az együttműködés fontosságát igazolandó.
Moszkva végső soron a közös kulturális, keresztény hagyományokra alapozva geostratégiai értelemben is az Európai Unió természetes partnere, s e szövetséghez nem kell okvetlenül az unió tagjává válnia. Moszkva ilyen értelmű tartózkodó, visszafogott magatartásának még örülhetünk is. Európa és Amerika érdekei tehát Oroszország tekintetében nem okvetlenül esnek egybe. Míg utóbbi globális értelemben és a kaszpi olajat tekintve közvetlenül is nyer Moszkva befolyásának visszaszorításával, Oroszország meggyengítésének, netán kezdődő szétesésének súlyos következményei elsősorban Európát érintik.
Az erősödő, a globális kihívások elé a siker reményében néző Európának tehát a másik érdekeit tiszteletben tartó partnerség alapján a jelenleginél szorosabban kellene együttműködnie Oroszországgal. Ez ugyanis potenciálisan és középtávon erősíti, és nem gyengíti az uniót. Számolni kell azzal is, hogy Oroszország Európa számára az alternatív beszerzési források növelése mellett is az egyik legfontosabb energiaszállító lesz. A Nyugat nem izolálódhat Oroszországtól, így annak esetleges destabilizálódása, az ebből következő politikai változások rá is okvetlenül kihatnak. A közeledés alapja az érdekeket védő, kiszámítható politizálás, a pragmatizmus lehet. Ennek feltétele egyik részről a valós történelmi sérelmekből fakadó érzelmek megfelelő kezelése, másik oldalról a birodalmi mentalitás és a megosztó diplomáciai gyakorlat meghaladása. Európát gyengítené, ha a keleti politika kérdésében tovább mélyülnének a jelenleg is kitapintható törésvonalak a régi és az új Európa között. A pragmatizmus jegyében fel kell ismerni azt is, hogy Európa és Amerika érdekei Oroszország vonatkozásában sem minden esetben esnek egybe. Moszkva mozgásterének túlzott leszűkítése nem uniós érdek. A magyar diplomáciának e számunkra nem elsődleges prioritást jelentő relációban egy ilyen, minden tekintetben kiegyensúlyozott uniós Oroszország-politikához kellene kezdeményezően viszonyulnia, alapvetően korrekt kapcsolatot fenntartva Moszkvával.
origo.hu
Gyorsan kifakult a szivárványos zászló
