Október 3-án sajátos csillagászati jelenségnek lehettek tanúi Nyugat-Európa lakói, a Hold ugyanis a déli órákban kis időre majdnem az egész Napot eltakarta. Mintha csak a török félhold tűnt volna fel Európa egén, gondolták sokan, misztikus üzenetet látva az égi tüneményben.
Történt pedig, hogy az Európai Unió külügyminiszterei Luxembourgban a napfogyatkozással egy időben még kilátástalannak tetsző vitát folytattak arról, milyen keretek között kezdjék meg a csatlakozási tárgyalásokat az időhúzás miatt egyre bőszebb Törökországgal, este azonban már boldogan ölelték keblükre az Ankarából befutó elégedett török delegációt.
Az EU külügyminisztereinek a tervek szerint már öt órakor török kollégájukkal, Abdullah Güllel kellett volna tárgyalóasztalhoz ülniük, ám a helyzet az idő múlásával egyre reménytelenebbnek tűnt. A döntést Bécs akadályozta meg, mivel az osztrák diplomácia azt akarta elérni, hogy a teljes tagság mellett másik alternatívát is kitűzzenek a tárgyalások céljául. Ausztria keménykezű külügyminisztere, Ursula Plassnik hajthatatlannak bizonyult, s mint leszögezte, a szoros partneri viszony is elképzelhető, nem csak a népes muzulmán ország teljes tagsága. A török vezetés erről persze hallani sem akart, az álláspontok pedig nem közeledtek.
Az egyre feszültebb légkörű luxembourgi ülésteremben végül a halasztás mellett döntöttek, hiszen öt órakor a török külügyminiszter még Ankarában várt a vita lezárulását jelző üzenetre.
Az elnökség azonban közölte, hogy a török delegáció aznap délután már úgysem érne a tárgyalások helyszínére, ezért a folyamatot meghatározatlan időre felfüggesztik. A diplomáciai csata azonban csak ezután vált igen érdekessé. Jól érzékelhető volt ugyanis, hogy a brit elnökség mindent a hétfői napra tett fel, s tudta, hogy az esetleges kudarc saját féléves regnálására is igen rossz fényt vetne.
Amilyen menthetetlennek tűnt azonban a helyzet öt óra előtt, úgy változott meg minden néhány perc alatt. Ekkor érkezett ugyanis a hír, hogy az uniós külügyminiszterek megállapodásra jutottak, s egy akkor még rejtélyes brit javaslatnak köszönhetően Bécs is hajlandó felsorakozni a többiek mögé.
Körülbelül két perc telt el a döntést követően, s Carla del Ponte, az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló Nemzetközi Törvényszék főügyésze – cáfolva aznap reggel tett kijelentéseit – közölte, Zágráb kitűnően együttműködik a testülettel, így immár semmi akadálya, hogy Horvátország is megkezdje csatlakozási tárgyalásait.
Összeállt a kép, s fény derült arra, hogy Bécs valójában zseniális diplomáciai manővert végrehajtva a horvát csatlakozási tárgyalások megkezdését szabta annak feltételéül, hogy a külügyminiszteri testület Ankarának is zöld utat adjon.
Danke, Österreich! – írták másnap a zágrábi napilapok címoldalukon. Köszönetet azonban várhatóan nem csak a horvát zsurnaliszták mondanak a „sógoroknak”, hiszen korántsem mellékes tényező, hogy a lendületesen fejlődő balkáni ország igen nagy fejlesztések és újjáépítési munkák előtt áll még. A feladatokat pedig egymaga nyilvánvalóan nem lesz képes elvégezni, így tulajdonképpen leszögezhető, hogy hétfőn nemcsak a horvát csatlakozás kérdése dőlt el, hanem az is, melyik térségbeli ország fölözheti le a legnagyobb hasznot a következő évek hatalmas beruházásaiból. Nem beszélve a horvát olajvállalat, az INA közelgő privatizációjáról.
A magyar diplomácia pedig csak hallgat, s bár az utóbbi hónapokban többször határozottan kiállt a horvátok mellett, álláspontját Luxembourgban képtelen volt készpénzre váltani. Pedig Ausztria sem mondott mást, mint hogy nem szabad kettős mércét alkalmazni, s Zágrábot csak azért túszul ejteni, mert mindeddig nem szolgáltatta ki a háborús bűntettekkel vádolt Ante Gotovinát. A horvát belépés ellenzői, főként a britek korábban többször úgy érveltek, hogy ha engednek Zágrábnak, később a balkáni országok sorra kérhetik ugyanezt. A leginkább érintett Szerbia azonban egyelőre kénytelen a társult tagsággal megelégedni, a többiek neve pedig fel sem merül.
A hétfő délelőtt még kirekesztett Horvátország fejlettségi szintjét azonban jelzi, hogy a szakértők egybehangzó véleménye szerint Zágráb gazdaságilag már most jobban teljesít, mint Románia és Bulgária, így ha jól tárgyal, 2008-ra teljes jogú tag lehet.
Törökországról azonban minden illetékes azt vallja, hogy csatlakozása igen hosszú és kiszámíthatatlan folyamat. Az egyetlen dátum, amelyben a huszonötök egyetértenek, 2014, előtte bizonyosan nem veszik fel Törökországot.
Az uniós bürokraták elsősorban gazdasági tényezőkkel indokolják a folyamat elhúzódását, noha jól tudják, hogy a kérdés ennél jóval összetettebb. Csakhogy a török diplomácia olyannyira kemény és céltudatos, hogy a sokkal határozatlanabbnak és gyámoltalanabbnak tetsző brüsszeli döntéshozók egész egyszerűen nem merik Ankara fejére olvasni azt a hosszú listát, amelynek egyes elemei más ország esetén önmagukban is elegendők volnának a belépés megvétózásához.
A sorban az első Ciprus kérdése. Törökország hétfő éjjel formálisan úgy kezdte meg tárgyalásait, hogy még mindig nem ismeri el az egyiket az Európai Unió huszonöt tagállamából. S nem is fogja – állítja Abdullah Gül –, ameddig nem születik békemegállapodás a szigeten. Ankara ráadásul ragaszkodik ahhoz, hogy a rendezés az ENSZ s ne az EU vezényletével menjen végbe, mivel úgy véli, utóbbi nem lenne tárgyilagos a törökökkel szemben. Akkor meg miért akarnak csatlakozni hozzá? – tették fel számosan a kérdést. A helyzetet bonyolítja, hogy tavaly megbukott az ENSZ egyik rendezési terve: mivel egyértelműen a törököknek kedvezett, a déli görögök elutasították. A török diplomáciai vezetés újra leszögezte, hogy gazdasági támogatást nyújtanak az északi, Ankarán kívül senki által el nem ismert megszállt területeknek, ugyanakkor a világszervezet rendezési terve szerint az újraegyesítés költségeit a görög félnek kellett volna állnia. Kérdéses az is, mi lesz a szigetre költöztetett félmilliónál is több anatóliai török, valamint az ott állomásozó 35 ezer katona sorsa. Aki járt az Aphrodité istennő szülőhazáját kettéosztó, helyenként hét kilométer széles demilitarizált zónában, s látta az elnéptelenedett, omladozó házakat, a fenyegetőn ágaskodó őrtornyokat, tudja, hogy a kérdés korántsem lebecsülendő. A görög–török viszonyra egyébként jellemző, hogy a két ország határa ma is el van aknásítva, Kréta szigetén pedig az járja, hogy a tengerpartot borító homokszemcsék némelyike a törökök által megölt görögök vérétől piros.
A csatlakozás bírálói gyakran felvetik, hogy Ankara továbbra sem biztosítja a nemzetközi egyezményekben előírt alapvető jogokat az országban élő kisebbségek számára, így rendezetlen a több százezres kurd kisebbség helyzete is. Képtelenségnek tűnik az is, hogy az EU egyik leendő tagállama máig nem ismeri el az első világháború idején elkövetett örmény népirtást.
Mások ezzel szemben Törökország példamutató fejlődésére hívták fel a figyelmet, valamint arra, hogy a tárgyalások kudarca esetén a Nyugat-barát muzulmán ország elfordulhat Európától.
A hivatalos adatok szerint az ország teljesítménye valóban nem rossz, hiszen a munkanélküliség Törökországban alig magasabb az európai átlagnál, éves gazdasági fejlődése ráadásul négyszerese az unióénak. Csakhogy ez utóbbit a gazdasági szakértők szerint elsősorban az import indukálja, a pénzügyi stabilitást pedig a spekulatív szándékkal szintén külföldről érkező tőke biztosítja. S hiába a fejlődés, az egy főre jutó össztermék így is csak negyede az európai normának.
Magyarország történelme révén számos ponton kapcsolódik a Kelethez, s a közel 150 éves hódítás ellenére a magyarok többsége rokonszenvvel gondol a törökökre. Fordítva ez még inkább igaz, sőt a török iskolákban azt tanítják a gyermekeknek, hogy a két népet rokoni szálak fűzik egymáshoz, és mindig jó barátságban élt. Vagyis szellemi szinten Törökország egyike legjobb „szövetségeseinknek”.
A törökök büszkék Európához kapcsolódásukra, amit jól jelez Orhan Pamuk esete. A híres kortárs íróra hazájában bírósági eljárás vár az örmény- és a kurdkérdésben tett kijelentései miatt, ám Pamuk még így is kész nemzetközi szinten kiállni Törökország uniós tagságáért. Egy német díjátadó ünnepségen hétfőn mind az EU-t, mind Ankarát önteltséggel és gőggel vádolta meg, ám világossá tette, hogy a bonyodalmak lezárásának legtisztább módját abban látja, ha megnyitják az ajtót Törökország előtt. Sajnálatos, hogy az isztambuli kerületi bíróságot mindez nem hatja meg, s fenntartja a „törökség becsmérlése” miatt kirótt vádat, amiért az író akár háromévi börtönbüntetést is kaphat. Az európai országok közül ez legfeljebb Fehéroroszországban képzelhető el.
A Brüsszel és Ankara közötti tárgyalási stílus is jól jelzi a kulturális különbségeket. Európára ugyanis a konszenzuskeresés jellemző, az, hogy olykor – legalább diplomáciai szinten – szolidaritást vállal másokkal, vagy éppen engedményeket tesz tárgyalópartnereinek. A keleti diplomaták ezzel szemben sokkal inkább hajlamosak fehéren feketén látni a kérdéseket, s a nyugatiakkal ellentétben tények helyett az érzelmekre helyezik a hangsúlyt. Törökország sem volt hajlandó belemenni engedményekbe, s az utóbbi hetekben azzal fenyegetett, hogy amennyiben tovább folytatódik a huzavona, visszavonja csatlakozási kérelmét. Úgy tűnik, a kemény fellépés egyelőre meghozta a sikert.
Történik mindez az Európai Unió gazdasági, szervezeti és morális válsága közepette, olyan gazdasági-kulturális egységben, amelyben a kereszténység sokak szerint már nem számít alapértéknek, s húsz év múlva a legnagyobb szavazati joggal egy muzulmán ország rendelkezhet az Európai Parlamentben. (Jelenleg a nyolcvanmilliós Németország delegálhatja a legtöbb tagot az EP-be, ám a növekvő lakosságú, jelenleg hetvenmilliós Törökország két évtized alatt valószínűleg könnyedén utoléri.)
A tárgyalások mindazonáltal még nincsenek lezárva, s ha Törökország megszegi a szabályokat, a tagállamközi tanács bármikor felfüggesztheti a folyamatot.
Európa lakosságának különben mintegy hetven százaléka ellenzi a török tagságot, s ha végül népszavazáson kérnék ki véleményét a bővítésről, akkor a brit elnökség szívós munkája könnyen hiábavalónak bizonyulhat.
origo.hu
Jobbról előzni tilos, de mutatjuk a kivételeket!
