Nncs közvetlen repülőjárat. A repülők többsége Miamin át megy; már majdnem meg is vesszük a jegyet, amikor megtudjuk, hogy az egyórás miami várakozás miatt amerikai átutazóvízumot kell kérelmezni. Tudjuk: emelt díjas telefon, igazolások, vagyoni helyzet, ujjlenyomat, sor. No, akkor nem megyek! Eddig sem voltam Amerikában, kibírom a következő fél évszázadot. Egyetlen gépet találunk, amely Bécsből indul, és egyéjszakás madridi pihenővel San Joséba tart. A gépen kiderül, hogy a spanyol birodalom egykori központja összegyűjti az európai városok utasait, s közvetlenül viszi őket a latin-amerikai országokba. Vízum és különösebb formaságok nélkül. S még meg is ajándékozza őket egy csodás madridi éjszakával. Így már megyek én is!
Costa Ricában az augusztus nem szezon. A csapadék nagyobb része júniustól decemberig, de leginkább szeptember közepétől decemberig esik le. A Costa Rica-iak (oly kedvesen ropogtatják: „costarrricense”) januártól márciusig nyaralnak. Egy európainak persze éppen elég csodálatos még augusztusban is a közel harmincfokos tenger, valamint az átlagosan napi négyórás napsütés. Kimondottan előnyös, a bőrgyógyászok is ezt ajánlják.
Ennek megfelelően San José is esősen fogad. Később megszokjuk, hogy délelőtt napsütés, délután kicsi vagy nagy eső. Persze trópusi, meleg eső, ha elázunk is, alig érdekes. San José ezer méter magasan fekszik, s bár a trópusi övezetben van, időjárása kellemes. Bőrünk egész nap fénylik, mi is bepárásodunk. Costa Ricának kilenc működő vulkánja van. San José mellett 1964-ben az Irazú köveket és port öntött a városra. Állítólag bármikor el is tüntetheti, de 500 éve, mióta főváros, ez nem történt meg. Mindenki bízik, illetve talán mégsem, mert a négyzethálós szerkezetű városban alig van a jövőnek épített ház: többnyire egyszerű anyagokból, fából, bádogból építkeznek, csak az újabb épületek készültek téglából vagy betonból. Kalyiba- vagy bodegavárosnak is nevezhetnénk.
Vendéglátóm legelőször a nemzeti színház épületét mutatja meg. Több órát töltünk benne, szép, sőt csodálatos, elmondja, hogy 1897-ben darabokban szállították át Európából. A nemzeti színház itt is a XIX. századi nemzeti ébredés jelképe. Csak később értem meg, azért töltöttünk itt három órát, mert ilyen szép „európai” épület nincs több. Eszembe jut Budapest, talán rá kéne szánni néhány órát az Andrássy útra.
Costa Rica a be nem fejezettség, az átmenetiség állapotában van. A XIX. században indult itt minden: vasutat építettek át a hegyeken a Karib-tengertől a Csendes-óceánig – de az 1980-as években leállították a forgalmat. A sínek, a hidak ma is megvannak, ám az óriási teherforgalom ma a keskeny országutakon bonyolódik. Bonyolódik a szó szoros értelmében, mert a füstokádó kamionok az esőerdőkben törnek utat maguknak, cikáznak a buszok és személykocsik közöttük. San Joséban pedig kaotikus a közlekedés. Ritkák az utcanevek, az autóbuszok „a szokott”, de idegen számára ismeretlen helyekről indulnak, gyalogoslámpa sehol, autók mindenütt (ez a japán népautók és terepjárók országa), s ha autózni támadna kedvünk (eszünkbe ne jusson), erősen kell figyelni az utak állapotára: néha érthetetlenül elfogy az út, a szélét nem jelöli semmi, és nagyon könnyű belecsúszni az esők miatt kialakított árkokba. Az igazság az, hogy három hét alatt egyetlen balesetet láttam: egy hölgy autóstul belepottyant az út menti vizesárokba.
Nincsenek európai értelemben vett autópályák, s alig akadnak kihívó, pöffeszkedő szállodák. Samarában, a festői tengeröbölben például akartak egyet építeni, de a lakosok összefogtak, és a földmunka elvégzése után leállíttatták az építkezést. Samarában is megállt az idő, s ennek én, a magyar turista módfelett örültem.
A házak egy része is félbehagyva, minden nemzedék majd told rajta valamit, de ami van, azt ötméteres rácsok veszik körül (állítólag a tolvajoktól való félelem miatt). Ami van, azt jórészt kapták. Már a vasutat is a banánültetvényekért építették, Nicaraguától az esőerdő fölötti libegőt, Tajvantól a Nicoyai-öböl fölött átívelő hidat kapták. (Bele is bukott egy államelnök, állítólag nem csupán ajándék volt.)
Itt az ideje, hogy felsoroljam Costa Rica közhelyeit. Az ország neve magyarra fordítva: „gazdag part”, állítólag Kolumbusz a névadója, aki 1502. szeptember 18-án kötött ki Puerto Limón közelében. Kolumbuszra emlékeztet ma a pénznem, a „colón”. Szívesen terjesztik hazájukról, hogy Közép-Amerika Svájca, bár a pénzvilágnak aligha központja, gazdaságból adódó gazdagsága nincs (a nemzeti össztermék mutatója szerint), a politikai semlegesség viszont kétségtelen: 1947-ben fölszámolták a hadsereget. A többi latin-amerikai országgal együtt nevezik „banánköztársaságnak” is, de hozzáteszik, hogy „a legjobb értelemben”, hiszen Costa Rica jeles gyümölcs- és persze kávétermelő ország. Mondják azt is, hogy Costa Rica a közép-amerikai országok között a legnagyobb, mert a történelem szeszélye folytán Coco szigete is hozzá tartozik messze a Csendes-óceánban (lakatlan, érintetlen sziget, csak különleges engedéllyel látogatható); egyébként persze a legkisebb…
Békeszerető nép. Elnöke a nicaraguai konfliktus megoldásáért Nobel-békedíjat kapott. Oscar Arias most ismét kampányol, állítólag esélyes. Megkérdeztem ismerőseimet, ha nincs hadseregük, ha nincs vasútjuk, ha nincs állami buszvállalatuk, hová megy el az a rengeteg pénz, amelyet más országok erre költenek. A válasz: egészségügyre és oktatásra. Két állami és hatvan magánegyetemük van. De a nagyobb idegenforgalmi helyeket leszámítva csak mosolyogtak rajtam, ha angolul kérdeztem valamit. Hja, a spanyol világnyelv, nincsenek rászorulva közvetítő nyelvre.
De nézzük a dolgok másik oldalát. Costa Rica mégis gazdag, sőt egyre gazdagabb, ha az érintetlen természetet, valamint az emberi kapcsolatokat tekintjük. A világon ma Costa Ricában a legnagyobb az egyetlen négyzetméterre jutó biológiai sokféleség: egységnyi területen itt mérték a legnagyobb biodiverzitást. Ennek jeleivel találkoztam vendéglátóim házában is. A sok apró mütyür között először játéknak véltem a falon az óriási tarantella pókot. Majdnem meg is simogattam. Másnap azonban nem volt ott a „dísz”. A másik eset: a tengerparton egy pálmafás dzsungelben volt a szállásunk. Először megijedtünk, hogy „mozog a föld”: megannyi rák, gyík, iguán (leguán) iramodott mindenfelé. A teraszra kolibri, mókus köszönt be, reggel majmok dörömböltek a háztetőn. A szemetet a majmok elől zárt ketrecekben gyűjtik. A kis ház körül a buja, áthatolhatatlan dzsungel. Olyan növényekből látok fányi nagyságúakat és dzsungelnyi sűrűségűeket, amelyek nálunk legföljebb cserépben kókadoznak. Este hat óra tájban mély sötét ereszkedik a házra a tenger és a dzsungel zajainak fölerősödésével. A teraszt elhagyni nem merjük, nyolckor alszunk.
Néhány adat a biodiverzitásról: 1995-ben egész bolygónkon Costa Ricában mutatták ki a legváltozatosabb faunát és flórát: 10 ezer négyzetkilométerre madarakból és emlősökből 615 faj jut. Az iguánokat (vagy leguánokat) ötszáznál több faj képviseli. A trópusi őserdőkben több mint 2000 fás növényt, csak orchideából 1300 fajt tartanak nyilván. Costa Ricában mindig lehet új növényt vagy állatfajt találni. Nem csodálkoznék, ha egy új népcsoport (indián, mulatt, mesztic?) és nyelv is felbukkanna. Ezek szerint földünk legnagyobb kincsét, a természet és az ember sokféleségét őrzik, s erre igen büszkék. Ajánlják nemzeti parkjaikat, a vulkántúrákat (Arenal, Irazú), a Csendes-óceán partját, a teknősrezervátumot, a csónakázást, újabban a raftingot és canopy tourt, a vadvízi evezést és a esőerdő lombkoronája fölötti drótköteles száguldást.
Rengeteg gyümölcsöt esznek. A hosszú buszutazások során gyakran szállnak föl gyümölcsárusok. Büszkék a virágaikra, kertjeikre. Ez a természetközeliség emberközeliséggel is együtt jár. Amigos, caballeros! – kiabálnak egymás után utánozhatatlan szeretettel. Mindenki mindig segít. Ha valamit meg kell szervezni, rögtön összeül a kupaktanács. A Costa Rica-i világ jórészt a szóbeliségre épül. A „folyamatos jelenben” mindenki nézi a spanyol szappanoperákat. Nem jegyzetelnek, nem böngésznek térképet, mindent megkérdeznek. Folyamatosan telefonálnak. (Mi persze ezt nem tehetjük, mert a magyar mobiltelefonok nem működnek, így szerencsére valóban kikapcsolódhatunk a magyarországi valóságból.) Mindenütt szól a zene, olykor egy-egy angol szám is, de főként közép-amerikai spanyol zene. A fiatalok között menő zene most a reggaeton, amely a karibi térség híres zenéjének a modernizált változata. És még valami. Gyakran utaztunk hajnali és délutáni munkásbuszokon. A trópusi hőségben is változatos, kellemes illatot árasztottak az emberek. És utolérhetetlen kedvességgel, már a második viszontlátáskor a buszon is így köszönnek a Costa Rica-iak: Pura vida! (Valami olyasmit jelent: „Csak élet!”) Kicsi ország kis városokkal, sok barátsággal.
Nemcsak zenéjüket, hanem nyelvüket is ápolják. A Costa Rica-iak a spanyolnak latin-amerikai s azon belül természetesen Costa Rica-i változatát beszélik. És ápolják, őrzik. Náluk is van nyelvművelés, éppen ottjártamkor halt meg Alfonso Lopez (65 évesen), a 13-as közszolgálati tévécsatorna napi ötperces nyelvápoló műsorának a nyelvésze. A La Nación című napilapjuknak is van nyelvművelő rovata.
Mit tudnak rólunk, magyarokról? „Hungaro?” Többnyire tudják, hogy Közép-Európában élünk. Az igen kevés utcanév között van egy: Hungría Libre (Magyar szabadság). Más népnek nincs utcája. Costa Ricában minden iskolás gyermek ismer egy dalt egy (valószínűleg) emigráns magyarról, aki visszavágyik (Hungría mi amor – Magyarország a szerelmem). És senki nem tudja megmondani, hogy honnan is van.
Gépünk ötórás késéssel indul vissza. A repülőtér félig sötét. Így is kifizettetik a latin-amerikai reptereken szokásos, itt különösen jelentős „departure tax”-ot, az indulási illetéket. A rendszer láthatóan a külföldiek átvágására és talán távol tartására szolgál.
Bár a természet gyönyörű, a Costa Rica-i emberek igen kedvesek, a Karib-tenger pedig nekem valóban a szerelmem, ám csak ezért Európából aligha utaznánk ennyit. Én is csak azért vállalkoztam a tizennégy órás repülésre, mert egy húszéves meghívásnak tettem eleget. És ha már átrepültem az óceánt, rögtön hozzácsaptam Guatemalát is. Egy bölcsésznek a maja kultúra emlékeinek a megérintése feltehetőleg a legnagyobb mámor. Így is volt.
De erről majd máskor!
origo.hu
Döbbenetesen súlyos csalás: bárki mobilszámával követhetnek el bűncselekményeket
