Két Románia létezik, adta hírül nemrég az Evenimentul Zilei című napilap az országot sújtó árvizekről írva: az egyik dolgozik, a másik várja az égből pottyanó segítséget. A lap elemzése szerint határozott különbségeket lehet tenni a lakók mentalitását, a település gazdasági fejlettségét és a szolidaritás érzését illetően.
A lap összeállítása három települést emel ki: a Temes megyei Fényen 359 család sátrakban él, mégsem segítenek a munkásoknak, akik állami pénzen építik újjá házaikat. A Vrancea megyei Rastoaca faluban a júliusi árvíz után az emberek összeverekedtek a segélyeken, de nem mentek árkot pucolni, és a kormány feladatának tartották, hogy házaikból kitakaríttassa az iszapot, ugyanakkor a magyarok lakta Hargita megyében, Farkaslakán az augusztusi áradások után egy héttel helyreállt az áram- és vízszolgáltatás, két hét múlva járhatók voltak az utak, és egy hónappal a természeti csapás után nincs olyan család, amely fedél nélkül maradna télire – írja a lap.
A székelyföldi áradás után újabb özönvíz zúdult az országra: ezúttal a főváros harmadát lepte el (többek között a szenátus frissen átadott üléstermét, ugyanis roszszul szigetelték a tetőt), és a víz elvitte a román tengerpart egy részét is. A katasztrófa helyszíneire gyakran utazó politikusoknak is feltűnt a különbség a magyar vidékek mentéshez és kárelhárításhoz való hozzáállása, illetve a románlakta településeken tapasztaltak között: Calin Popescu Tariceanu kormányfő felkérte az árvíz sújtotta térségek lakóit, hogy lépjenek ki az eddig tanúsított passzivitásból, és támogassák a kárelhárítást, a mentőakciót. „Nemcsak nézniük kellene, ahogy a hatóságok dolgoznak, hanem szolidaritást kellene vállalniuk, hiszen lényegében saját házaikat és javaikat védik” – nyilatkozta.
A Székelyföldön időközben elkészült a leltár: az ár huszonhét házat és gazdaságot semmisített meg, negyvenöt épület omlás közeli állapotba került, így le kell bontani; további háromszázharmincöt épület jelentősen károsodott. A kormány az érintett térség infrastruktúrájának helyreállítására 139 milliárd lejt (ez mintegy egymilliárd forintnak felel meg) különített el, de csak Székelyudvarhelyen kétszázmilliárd lejes kár keletkezett az utakban, hidakban és a közintézményekben. Megsérült az országos bajnok teremlabdarúgó-csapatnak is helyet adó sportcsarnok, de három óvodát, két általános iskolát és a művészeti szakközépiskolát is átmosta a víz. A központi keretből kapott pénz nem elég a teljes felújításra, de sürget az idő: ha tavaszig várnak, még több kár keletkezik a megrongált épületekben.
Az anyaországi magyarok kitettek magukért, mondják a helyiek, hiszen a magyarországi civil szervezetek már a tragédiát követő napokban megkezdték a segélycsomagok osztását. Élelem, tisztítószer, ruhanemű már van elég, gabonából is egyre többet kapnak, most elsősorban pénzre és építőanyagra van szükség. A Székelyudvarhelyért Alapítvány számlájára negyvenegymillió forint folyt be a testvérvárosok és mások adományaiból. Ennek köszönhetően ezen a héten vásárlási utalványokat osztottak több mint ezer udvarhelyi családnak. Szász Jenő polgármester így hétszer akkora adományt tudott juttatni a civilek által összegyűjtött pénzből, mint amennyi (családonként egymillió lej) a magyar kormánysegélyből az RMDSZ közvetítésével a városnak jutott. A kormány különben pénzt nem ad a károsultaknak, csak építőanyagot: fát, cementet, nyílászárókat. A rászorultak körét azonban igen szigorúan jelölték ki: a kilencgyermekes nyikómalomfalvi Magyari család például hivatalosan nem minősül árvízkárosultnak, mert nem dőlt össze a háza. Nem kap építőanyagot, pedig a víz a padlásig ért, a nagyobbik lányt az unokával együtt el is sodorta (csodával határos módon maradtak életben), ráadásul minden ingóságuk odaveszett az áradatban. Kadács falucskába még egyetlen zsák cement sem jutott az állami támogatásból annak ellenére, hogy itt harminchárom családot érintett a katasztrófa.
Amit emberi erővel, összefogással meg lehetett tenni, abban nincs lemaradás – mondja Orbán Árpád, akinek egyik alapítványa a térségben felnövő árvaházi, illetve nehéz szociális helyzetű gyermekeket taníttatja szakmára és próbálja segíteni a felnőttéletben. A Wolter Alapítvány diákjai éppen Bikafalván táboroztak a tragédia idején egy német rockzenekar által vezetett zenei táborban. Azonnal lapátra cserélték a gitárt, a német zenészek is hólyagosra dolgozták a tenyerüket, majd hazamentek pénzt gyűjteni az újjáépítésre. A különféle szakmákat tanuló diákok a falvakba vitték a tanműhelyek felszerelését, így azóta „élesre fordult” a szakmai gyakorlat. Nem győzik sodorni a kerítésnek való drótot, a betonkeverők is állandóan forognak, s a segítőkész diákok közül néhányan igazi családra leltek a nagy baj után.
A környékbeli és a helyi lakosság lendülete ma sem lankad. Míg az első napokban elsősorban meleg étellel és önkéntes munkásokkal segítettek (a negyven kilométerrel távolabb lévő Parajdról például tíz napon keresztül összesen két és fél ezer adag ételt főzött egy helyi vállalkozás az emberek által összeadott alapanyagokból), azóta változott a helyzet: fedelet kell ácsolni a hajlék nélkül maradt családok feje fölé. A nagyszerű összefogásra példa az is, ami Székelyderzsen történt: a falu lakói a takarmány nélkül maradt állattartó gazdáknak ajánlottak fel segítséget. Egy cég nagy teljesítményű kaszálógépeket adott, a falubeliek pedig a kaszálóhelyet és az emberi segítséget biztosították, így három nap alatt huszonöt teherautónyi szénát szállítottak az árvizet túlélt állatok téli takarmányozására.
Visszatérve a parajdiakhoz: az újjáépítésben segítők kiválasztották a kobátfalvi Mircse családot (súlyosan megrongálódott házukat le kellett bontani), és közös erővel építenek nekik új otthont. A faluból háromszázmillió lejt adtak össze, mellétették a nagymarosiak által egy segélykoncerten összegyűjtött pénzt, a közbirtokosság faanyagot küldött, és önkéntes munkásokkal fogtak neki az alapozásnak. Megkezdődött a munka Malomfalván is a Magyari családnál: itt a Magyar Baptista Szeretetszolgálat adományából az alapokra és a téglafal első harmadára van pénz, de a család abban bízik, hogy további támogatókra talál.
A katasztrófát túlélt falvakat járva egyértelmű, hogy a nagy baj közelebb hozta egymáshoz az embereket. Közösségek jöttek létre, barátságok szövődtek a térségben, hiszen az önzetlen segítséget nyújtó társakat nem felejtik el a kárvallottak.
origo.hu
Elképesztő, levegőbe repült egy autó az M1-esen
