Elfoglalt hozomány

Akisvárdai vár falán két emléktábla található a: az egyik II. Rákóczi Ferencre, a másik Balassi Bálintra emlékeztet. A költő házassága kapcsán szólnunk kell Dobó Krisztináról, aki Balassi unokatestvére, Várday Mihály főpohárnokmester özvegye volt. A szép és gazdag asszonynak vitéz férfira volt szüksége, hogy megoltalmazhassa birtokait kapzsi rokonaitól. Bálint is hasznot és nyugalmat remélt a házasságból. Ezért a sok csélcsap szerelmeskedést megunva, a nyugodt, boldog családi élet reményében Sárospatakon megesküdött a huszonöt éves özvegy Várdaynéval.
Balassi 1584 karácsonyán, mikor Dobó Ferenc és unokaöccse távol voltak otthonuktól, vitézei élén Sárospatakon termett, a gyanútlan őrséget lefegyverezte, és Patak várát mint felesége hozományát birtokba vette. Nem sok időre, mert a meglepetésből felocsúdott várnép gyorsan visszafoglalta az erősséget. Balassiékat kiebrudalták, akik a lakodalmat az egyik pataki polgár házánál ülték meg. Az esetből országra szóló per lett, mert Dobó Ferenc Bécsben panaszt tett: hűtlenséggel és vérfertőzéssel vádolta Balassit.
Az ifjú pár a tragikomikus esküvő és lakodalom után Szikszóra, Velejtére, Kisvárdára húzódott vissza, tehát többnyire Sárospatak közelében időzött. Kevés dokumentum maradt fenn a házaspárral és Kisvárdával kapcsolatban, ez a néhány is a perekkel kapcsolatos. Hogy hogyan éltek itt, arról nem tudunk, legfeljebb sejtéseink vannak. A versek arról árulkodnak, hogy házaséletük csak rövid ideig volt boldog. Balassi keservesen csalódott reményeiben: házassága nemcsak hogy nem hozta meg a régóta sóvárgott nyugalmat és boldogságot, hanem kútfeje azoknak a kínos megpróbáltatásoknak, meghurcoltatásoknak és vég nélküli pereknek, végképp megkeserítették életét. Bár időközben egy fiuk született, felesége mindinkább elhidegült tőle, s hamarosan el is hagyta. A sok peres eljárásnak is szerepe lehetett abban, hogy a házastársak rövid idő alatt ennyire elhidegültek egymástól. Az egyik énekében arról szól, hogy betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok veszi körül. Hogy beteg, sőt súlyos beteg volt, azt 1585 októberében kelt végrendelete is bizonyítja.
Ha igaz, Kisvárdán éltek 1585–86-ban, s talán 1587-ben is. Krisztina 1589-ben gersei Pethő Gáspárhoz ment feleségül, s harmincéves sem volt, amikor 1590 elején Sztropkó várában meghalt. Négy év múlva volt férje is követi, akinek példaképe az üldözött, harcos, istenes Dávid király volt, s akivel a bűnökben is osztozott. Ahogy írja az Óh, én kegyelmes Istenem kezdetű versében: „Ellened való sok vétkem / Mint Dávidé, olyan nékem, / Kiért, azmint én azt vélem, / Veszett keserves életem.”
Nem véletlen, hogy olyan zászlót csináltatott magának, amelyre a térdeplő, hárfás király alakját hímeztette. A lobogó másik oldalát alighanem a költő címere ékesítette, mégpedig a következő jelmondattal együtt: „Vita, quae fato debetur, patriae saluti solvatur.” Azaz: Életemet, amellyel a sorsnak tartozom, hazám üdvére kell fordítanom!
Tudjuk, hogy ez így történt. Erre emlékezik és emlékeztet a kisvárdai dombormű is, amely alatt ez a Balassi-idézet olvasható: „Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel, / Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el, / Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!”