Gyásznap

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly – látták, hallották-e ők, mi történik az idei aradi gyászmisén? S ha igen, mit szólnának a magyar, állítólag demokratikusan választott magyar kormány képviselőjéhez? Volt-e értelme a tizenöt évvel ezelőtti rendszerváltozásnak, ha az anyaország vezetése informatikai miniszterét küldi ki az aradi vesztőhelyre? Vannak-e fokozatai nemzeti gyásznapjaink megalázásának, s ha igen, milyen minősítést érdemel e dicstelen rangsorban bizonyos Kovács Kálmán szabad demokrata politikus? Persze, aligha ő tehet a jelölésről. Főnöke, Gyurcsány Ferenc, aki az aradi vértanúk emlékére megfogalmazott közleményében azt mondja, „nekünk, a köztársaság mai polgárainak, Magyarország mai vezetőinek úgy kell élnünk, hogy ne a szavainkkal, hanem a tetteinkkel legyünk méltók az aradi vértanúk emlékéhez”, ennyire méltatja Aradot, a határon túli magyarokat.

Ezúttal – a többségében románok lakta városban – nem zavarták meg a rendezvényt nacionalista lelkesedéstől vagy éppenséggel alkoholtól felhevült helyi magyargyűlölők. A jelenlévő erdélyi magyar megemlékezők mégis megalázottnak érezték magukat. Az informatikai miniszter semmitmondó szónoklata egy olyan kormányzati tisztviselőt idézett, akinek teljesen mindegy, hogy az általa vezetett tárca dolgozói, a liberális választók, vagy a számítógépek csodálói előtt teszi azt, amivel éppen megbízták. A jelenlegi magyar kormánynak már jó ideje egy mielőbb kipipálandó, lehetőleg presztízsveszteség nélkül letudott pótcselekvést jelent a határon túli magyarok kérdése. Arad ma – a balliberális kormány értelmezésében – nem több egy szomszédos ország városánál. Ahol ráadásul magyarok is élnek, így fennáll a tiltakozás esélye. Van-e egyáltalán olyan talpalatnyi föld e világon tavaly december ötödike után, ahol a magyarok ellen kampányoló Gyurcsány Ferencet és kabinetjét szívesen látják? Battonyát kivéve, New Yorktól Újvidékig, aligha. Aradon mégsem volt demonstráció. Miután Erdélyből tiltakozó levél érkezett, s Hiller István szocialista pártelnök megfutamodott a gyászmise elől, a helybéliek arra sem tartották érdemesnek a helyettesként beugró informatikai tárcavezetőt, hogy holmi transzparensre költsenek jelenléte miatt.

Egy nappal az aradi megemlékezés előtt a kormány kedveskedni kívánt a határon túliaknak. Nemzetinek nevezett vízumot ígért január elsejétől. A diadalittasan bejelentett lépés nemcsak azért hazug, mert nem változtat lényegesen a hosszabb ideig Magyarországon tartózkodók helyzetén (azoknak amúgy is be kell szerezni az ehhez szükséges papírokat, engedélyeket), hanem azért is, mert közben ezzel kívánja leplezni a jövő januárban csúcsosodó támogatásmegvonásokat. A tervezett költségvetés szerint huszonöt százalékkal csökkennek a határon túliaknak szánt támogatások, így például a csángó magyarok oktatására egyetlen forintot sem ír elő a Pénzügyminisztérium javaslata. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Gyurcsány Ferenc döntése nyomán gyakorlatilag megszűnt a Magyar Állandó Értekezlet, s a tervezett alkotmánymódosítás értelmében „külföldi” magyaroknak számítanak az anyaország határain kívül élők, ideje újabb gyásznapot iktatni a nemzet naptárába.