Hogyan legyél humoralista (104.)

Csak így. Béla nélkül. – Egyrészt mert – így is – fogalom, másrészt ha rajta múlna, a Hamvast is elhagyná. (De erre majd bővebben kitérek.)
Múlt heti cikkemben – miközben számos nevet soroltam fel –, éppen az egyik legfontosabbat nem neveztem meg: barátomét. Most sem fogom. Az, hogy ő is határozottan kérte ezt, csak az egyik indok. Nem „adom ki” most sem, bár meglehet, ha elmondanám miért nem, s ha ő múltkor kifejtette volna az ő „miértjét” (neve elhallgatásának), hasonlókkal érvelt volna… – Mint én is? Talán igen. Mert egyik közös mesterünk: Hamvas Béla. A nevezetes névtelen. (De nagyon előresietek.) Ő aztán (Hamvas) nemcsak kettőnkön, mindnyájunkon segíthet – segítségünkre lehet, ebben a „létrontásban”. Az azóta (1968. november 7. halála után) már drasztikusan bekövetkezett „jóslatával”: a belső vízözönben. Ehhez hasonló katasztrófa az embert csak akkor érte, amikor a földet özönvíz árasztotta el, és az emberiség az óceánban elmerült. De akkor az elmerülés külső volt, mint ahogy a népvándorlás is külső: ma az ember saját tudattalanjában és a társadalom saját tömegében merül alá. Az óceán a tudattalan, és a tudattalan az óceán. (Vízözön annyi, mint elmerülni a tudattalanban.) Ma (az 1960-as években már!) éljük ezt a belső vízözönt. Saját konyhanyelvemen: ha valaki, hát Hamvas igazán útmutató „iránytű” lehet lelki-szellemi csömörünk, az életkedv és életcél teljes elapadása-elbizonytalanodása közepett. – Azonban azért se „papolhatok” tovább (már eddig se tehettem volna), ebben a „névtelenségben”, mert – ugye – ott éktelenkedik ugyanakkor az enyém a cikk legtetején, feltüntetőleg.
Kezdjük talán az a g ó n szóval (kifejezéssel), és folytassuk most már tényleg Hamvassal.
Az agón (lehet, hogy agóniát is jelent?), görög szó. De Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt. Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. (Mit kezdek a hírnévvel például erdei magányomban?) Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni.
Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építőművész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.
A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögből, s a miénkből hiányzik. (Csak egy kósza utalás barátomra: mindössze csupán egyetlen egy szervezetnek a tagja: a Magyar-Kínai Baráti Társaságnak.) Az agonális élet egyszerűen komolytalan – folytatva Hamvassal. A helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem (Hamvas), hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyílt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem – írja Hamvas néptanítói egyszerűséggel (de nem leegyszerűsítve). – Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől!
Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véleménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege.
Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amelylyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt.
Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdekkapcsolatok szavazatai voltak.