Hol az erő?

Azt is kérdezhetném, hol az ész? Vagy a normalitás? Társasági beszélgetésekben egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, meddig húrozzák még az idegeinket homoszexuális császárpingvinekkel, nyilas turulmadarakkal, Rácz Károly-Terry Black folytonos tolakodásával? Úgy nézzük saját életünk moziját, mintha oda lennénk szegezve a székünkhöz, semmit nem téve, semmit nem értve, egyre visszataszítóbb közegben erőlködve.
A történet olyan, mint amilyenek a modern magyar filmek, vagy a hírhedt RTL Klub valamelyik reality selejtje. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárról van szó. Nem pontos a fogalmazás: a könyvtárról van szó. Arról a valaha már-már kultikus helyről, amelynek léte vagy hiánya kijelölhette az ember életének alakulását. A könyvtár egészen más. A Széchényi könyvtár, amikor még a Magyar Nemzeti Múzeumban állomásozott, szinte a második otthonunkként működött. Nyitáskor oda, délben evészet a kis elemózsiáscsomagból, majd este hét körül hazakóvályogtunk a kollégiumba. Ha néha kutatóasztalhoz jutottunk, ami egyszemélyes ablak alatti zug volt, akkor úgy éreztük, vagyunk, de legalábbis leszünk valakik.
A könyvtár. Amiről egyetemi tanulmányaimban nem esett szó, hogy jön a rendszerváltás, és a könyvtárak akár kocsma vagy kupleráj szintjére züllhetnek. Ha a külvárosi kocsmában késelnek, kellemetlen, de életszerű. Ha az izé csapat szurkolói összetörik a székeket a vesztes meccs miatt, az sem ismeretlen mifelénk, de hogy leköpik a könyvtárost, pornóért járnak be a könyvtárba, hangoskodva zaklatják a többieket, majd többször kést vágnak a biztonsági őrbe, az még a magas ingerküszöbünket is aktivizálja. A hír nem rengette meg a híradásokat, hol van ez Gyurcsány agyonreklámozott könyvétől vagy más egyéb aberrációtól. Ez csak egy kétes hírecske a budapesti VIII. kerületi Kálvária téren működő Szabó Ervin Könyvtárról. Ahová beszokott egy úgynevezett fiatalokból álló koedukált csoport, értsd banda. Hogy mit akartak? Hát nem a Kritiászt olvasni, hogy merre van az Atlantisz. Internetezni akartak, pontosabban kemény pornót keresni. Hangoskodtak, székeket törtek össze, nem fizettek a nethasználatért, molesztálták a kisebb gyerekeket. Csapatban jártak, mert így erősek. A könyvtár vezetősége úgy gondolta, hogy felfogadnak egy biztonsági őrt, aki majd „atyai szigorral” terelgeti őket, vagy szereli le agressziójukat. Az őrnél, óh, könyvtárosi naivitás, semmiféle fegyver nem volt, kivéve az „atyai szigort”. Szolgálatba lépésének első napján szétválasztott, majd kitessékelt egy dulakodó csoportot. A kitessékelt öcsike bátyja nem volt rest visszatérni és háromszor megszúrni a biztonsági őrt. Két szúrás után a harmadik a bordák közé hatolt, és az ötvenhárom éves férfit életveszélyes sérüléssel vitték kórházba. Ennyi.
Az érintettek nem tudják kezelni a történteket. Rendőrségi ügy? A könyvtár vezetősége vaknak és süketnek téve magát azt mondja: Isten ments, hogy ebből rendőri ügy kerekedjen. Inkább „teszik a dolgukat”, ahogyan eddig is. Társadalmi ügy? Le kellene kötni ezeknek a szaporodó hordáknak az agresszióját. És mivel? A Bibliával, amire kész a válasz? Kitiltani, kirekeszteni őket minden olyan helyről, ahol terrorizálják a többséget? Jönnek a liberálisok a médiagépezetükkel. Na és? Csak nem tőlük félnek? Akkor hát mi legyen? Tűrjük, hogy lassanként bandák és hordák foglalják el a köztereket, közintézményeket, megszállva a várost, verekedve, késelve, rabolva, végül szívbaj nélkül gyilkolva? Ezek, jobb, ha tudjuk, semmi másból nem értenek, csak az erőből. Hová lett az erőnk?