Azóta a helyzet megváltozott, az egyre kevésbé gyengébbik nem a tavalyi athéni olimpia 201 éremosztásának a 45 százalékában volt érdekelt, s ez az arány egyre inkább közelít az ötven százalékhoz, hiszen a női ökölvívás 2008-ban Pekingben megmutathatja magát, 2012-ben Londonban pedig már éppen annyit ér, mint férfi válfaja. Ellenkező tendencia még nem jutott hivatalos szintre, de Japánban már mozgolódnak a férfi ritmikus gimnasztikázók, az Egyesült Államokban pedig a férfi műúszók. Ez lenne a sportban a teljes egyenjogúság?
Az ókori olimpiák eredete a görög mitológiai múltba vész, de az tény, hogy a nők inkább passzív, mint aktív szerepet játszottak a kialakulásában. Akár Zeusz félrelépésének hírneves gyümölcse, Héraklész, akár kevéssé ismert névrokona, a Zeusz felnevelésében érdekelt Kuroszok egyike, akár a Peloponnészosz félsziget névadója, Pelopsz volt az ünnepi játékok kiötlője, fel sem merült benne, hogy hölgyek is részt vehetnének a versenyeken. Pelopsz szerelme, Hippodameia viszont nők részére szervezett futóvetélkedőt szintén egy-, majd négyévente, de az olimpiáktól függetlenül, tehát maga a sportolás megadatott a gyengébbik nemnek is. Az i. e. 776-tól jegyzett ókori olimpiák élvezete viszont egyáltalán nem, hiszen nők – Démétér szűz papnője kivételével – és rabszolgák nem vehettek részt rajta, sőt férjezett hölgyek nézőként sem. Aki ezt a szabályt megszegte, azt a Tüpaion hegyről a szakadékba lökték.
Egyetlen asszony akadt csupán, aki ellenállt ennek a szabálynak, mégsem büntették meg. Kallipateira igazi sportolócsaládban nőtt fel: édesapja, három bátyja, unokaöccse, sőt fia is olimpiai bajnok volt. Amikor férje meghalt, átvette fia, Peiszidorosz edzésének irányítását. A 94. olimpiára (i. e. 404) férfinak álcázva bejutott, ám Peiszidorosz győzelmekor örömmámorában ledobálta álruháját, leleplezve ezzel asszonyi mivoltát. A büntetést csak családja sportsikereire való tekintettel úszta meg. Esete precedenst teremtett: ettől kezdve az edzőknek minden viadal előtt meztelenül is meg kellett mutatkozniuk, kizárva a csalás lehetőségét.
Mégis akad nő az ókori olimpiai bajnokok, ezen belül a kocsiversenyzők között, az első egy Küniszka nevű spártai királylány volt, aki egyes források szerint i. e. 392-ben, mások alapján négy évvel később győzött Olümpiában. Ám még mielőtt túlságosan ünnepelnénk, jó tudni, hogy Küniszka nem maga hajtotta fogatát, hiszen részt sem vehetett a versenyen, de győztesként mindig a tulajdonost, nem pedig a hajtót tüntették ki.
Az ókori olimpiai játékokat mint barbár maradványt az államvallássá tett kereszténység védelmében Theodosius római császár i. sz. 393-ban betiltotta, a gondolat másfél évezred múlva, a XIX. század végén éledt újjá Pierre de Coubertinnek köszönhetően. A francia pedagógus olyannyira ragaszkodott az eredeti szellemhez, hogy úgy vélte, a nőket nem szabad sportolásra fogni, a küzdelemtől távol kell őket tartani. „A nők feladata az olimpiai játékok alatt ugyanaz, mint az ókorban: a győztes férfiak megkoronázása a babérkoszorúval” – mondta Coubertin 1935-ben, két évvel a halála előtt. Pedig ekkor már harmincöt esztendő eltelt azóta, hogy a második újkori olimpián, 1900-ban Párizsban a 997 induló között huszonkét hölgy is nekivághatott a versenynek. Ezt az 1896-os premierkor, Athénban még nem tehették meg, itt 241 férfi szerepelt 9 sportág 45 számában.
Az 1900-as párizsi játékok teniszgyőztese, az angol Charlotte Cooper volt a modern kori játékok első női olimpiai bajnoka, s sorban követték őt a többiek, no meg a kétneműsödő sportágak: a tenisz után az íjászat és a vitorlázás (1908, London), a műugrás és az úszás (1912, Stockholm), a vívás (1924, Párizs), az atlétika és a torna (1928, Amszterdam), a kajak-kenu (1948, London), a lovaglás (1952, Helsinki), a röplabda (1964, Tokió), a sportlövészet (1968, Mexikóváros), az evezés, a kézi- és a kosárlabda (1976, Montreal), a gyeplabda (1980, Moszkva), a kerékpár, a műúszás és a ritmikus gimnasztika (1984, Los Angeles), az asztalitenisz (1988, Szöul), a cselgáncs és a tollaslabda (1992, Barcelona), a labdarúgás, a softball és a strandröplabda (1996, Atlanta), az öttusa, a súlyemelés, a triatlon, a tekvando és a vízilabda (2000, Sydney), valamint birkózás (2004, Athén).
Manapság minden az egyenjogúság felé mutat. A 2004-es athéni olimpián 34 sportág 201 számában zajlottak az események, 169 a férfiaknak, 135 a nőknek, 7 pedig mindegyiküknek. A lovassportban ugyanis nincs nemi megkötés, tollaslabdában pedig a vegyes páros is olimpiai műsorszám. A csapatsportoknál csak anynyiban nem teljes az emancipáció, hogy bár ugyanannyi aranyérmet osztanak a hölgyeknek, több sportágban kevesebb nemzeti válogatott indulhat. Az alapsportágakat illetően az úszásnál egyenjogúság uralkodik (16-16 férfi- és női szám), az atlétikában majdnem (24-22), a hölgyek csak a 3000 méter akadályfutást és az 50 kilométeres gyaloglást kénytelenek kihagyni. A leginkább megosztónak a baseball és az ökölvívás bizonyult, ahol csak férfiak, valamint a softball, a műúszás és a ritmikus gimnasztika, ahol csak nők indulhattak. A baseball és a softball nem ezért, de az idei szingapúri NOB-kongresszus döntése alapján kikerült az ötkarikás programból. A ritmikus gimnasztika és a műúszás hivatalosan marad a hölgyeké, bár nemrégiben Japánban ritmikus gimnasztikázni, az Egyesült Államokban pedig műúszni kezdtek el férfiak. Azért olimpiai szereplésre nincs esélyük, ha csak nem fordul ki sarkaiból a világ.
Persze csínján kell bánni ezekkel a kijelentésekkel, legalábbis az ellenkező irányú folyamattal kapcsolatban. Legutóbb például az ökölvívás is beállt abba a sorba, amit több más kőkemény, férfias sportág elkezdett, s néhány már be is fejezett az egyenjogúsítás frontján. Az öttusa nem küzdősport, ám ettől még 1912-től 1996-ig csak az urak űzhették ötkarikás szinten. Világbajnokságot 1949-től rendeztek benne, értelemszerűen csak férfiaknak, aztán 1981-ben Londonban lezajlott az első női vb, 1993-tól a két nem közös világversenyeken szerepel, innen egyenes út vezetett a 2000-es sydneyi olimpiáig, ahol a hölgy pentatlonisták bemutatkozhattak. S mondhatjuk, jól tették, hiszen tavaly Vörös Zsuzsanna szerezte meg a szakág második ötkarikás aranyérmét. A súlyemelésről sem gondoltuk pár éve, hogy hölgyeknek való, ehhez képest öt éve Sydneyben egy csapásra 7 súlycsoportot kaptak, igaz, a férfiak eggyel több kategóriában versenyezhetnek.
A küzdősportok közül az 1964 óta olimpián szereplő cselgáncs 1992-ben Barcelonában máris megvalósította a teljes egyenjogúságot, akkortól 7-7 férfi- és női súlycsoportban zajlanak a küzdelmek. A keleti harcművészeteket képviselő tekvando eleve emancipáltan érkezett a játékokra 2000-ben. Az ókor óta érintett birkózóknál egy éve Athénban húzhattak először mezt a hölgyek, mégpedig négy kategóriában, viszont csak szabadfogásban, így az urak 14 kiosztott aranya (7 kötött-, 7 szabadfogás) még aránytalanságot mutat. A hivatalos tervek egyelőre nem ismertek, annyi az októberi budapesti világbajnokságon kiszivárgott, hogy a férfiak két alsó súlycsoportját összevonnák, így teremtve helyet a két újabb női kategóriának. Így ugyanis nem kellene növelni a létszámot, s ez legalább olyan fontos tényező, mint a „nőiesítés”: Jacques Rogge, a NOB belga elnöke többször kijelentette, hogy az ötkarikás műsor változásai nem járhatnak a sportolói tömeg (jelenleg körülbelül tízezer fő) növelésével. Rogge egyébként vendége volt a birkózó-vb-nek, s tetszett neki, amit látott. Tehát a női birkózás is.
A már említett, „férfiasságát” eleddig megőrző amatőr ökölvívás – bár néhány forrás szerint az 1904-es St. Louis-i debütáláskor bemutató jelleggel nők is kesztyűt húzhattak – 1999-ben jutott el odáig, hogy megrendezze első női világbajnokságát az egyesült államokbeli Scrantonban. Eközben a profiknál már évek óta bunyóztak a hölgyek, többek között olyan legendák leányai, mint Muhammad Alié (Laila) vagy Joe Frazieré (Jacquiline). Az elfogadottság és eladhatóság nekik is köszönhető, s a lányok-asszonyok pofozkodásbeli szakmai fejlődése, valamint a korszellem hatása elől nem menekülhetett a sportág amatőr válfaja sem. Ráadásul itt a védőfelszerelések tényleg védik az érzékeny testrészeket, megakadályozzák a súlyosabb sérüléseket, így már várható volt az olimpiai áttörés. Ez három esztendő múlva Pekingben következhet be, ahol a tervek szerint az eddigi 11 férfisúlycsoport száma 8-ra csökken, hogy helyet adjon 4 női kategóriának, 2012-ben Londonban pedig már 6-6 súlycsoportban bokszolhatnának a hölgyek és az urak.
Elfogytak tehát azok a sportágak a nyári olimpiákról, amelyeket nem űzhetnek nők, a téli játékokon ellenben a síugrás és az északi összetett még „tartja magát”. A kérdés, hogy meddig.
Négy olimpia csak nőknek
Pierre de Coubertin nőisport-ellenes sarkos véleményére válaszul 1921-ben létrehozták a Federation Sportive Feminine Internationale nevű szervezetet, röviden az FSFI-t, amely egy év múlva Párizsban már meg is szervezte az első világjátékokat, azaz a nem hivatalos női olimpiát. 1926-ban Göteborgban, 1930-ban Prágában rendeztek hasonló versenyt, míg végül az 1936-os londoni volt a negyedik és egyben az utolsó, amit kimondottan a nőknek szerveztek. A két napon át tartó erőpróbák során 18 nemzet leányai mérték össze tudásukat 12 sportágban, ugyanebben az évben Berlinben, az „igazi” nyári olimpián 331 hölgy versenyezhetett.
