Bombaként robbant a nyári uborkaszezonban annak a felmérésnek az eredménye, amelyet a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége (MDOSZ) végeztetett az Országos Élelmiszer- és Táplálkozástudományi Intézetben a tavalyi év végén, ám az eredmények csak akkor kaptak nagy sajtóvisszhangot, amikor a szervezet – tehetetlenségében – a miniszterelnökhöz fordult. A táplálkozástudománnyal foglalkozó egészségügyi dolgozók mindössze annyit szeretnének elérni, hogy a klinikai táplálásra szoruló beteg csak gyógyszerminőségű, a betegségének megfelelő tápanyagszükséglet szerint összeállított gyári tápszert kaphasson.
A nagy port kavart vizsgálat lényege az volt, hogy a táplálkozási szakemberek az ország tíz, földrajzi szempontból elszórtan elhelyezkedő, különféle szintű kórházában – azt követően, hogy előre bejelentették – több alkalommal ételmintát vettek a mesterségesen táplált betegeknek szánt, kórházi konyhán készült turmixból, majd a mintákat megvizsgálták bakteriológiai, élelmiszer-kémiai és táplálkozás-élettani szempontból. A vizsgált turmixok közül egy sem érte el a kívánt minőséget.
Igaz, nehéz volt a viszonyítás, vagyis hogy mihez képest alacsony vagy magas például a pépes folyadékokban talált csíraszám. Magyarországon a mai napig nem született olyan előírás, amely megfogalmazna a szondatápokkal kapcsolatos bármilyen követelményt. Így a vizsgálat során az előre gyártott szondatápszereket vették viszonyítási alapul, ami meglehetősen magas mérce, ugyanis ezek a különleges egészségügyi célra készült, speciális szükségletet kielégítő tápszerek tökéletesen csíramentesek, vitamin-, ásványianyag-, enzim- és fehérjetartalmuk beállított, könnyen emészthető anyagokat tartalmaznak, a konyhán készült péppel szemben például nem margarin, hanem halolaj van bennük.
A Magyar Mesterséges Táplálási Társaság (MMTT) 1996-ban kiadott ugyan egy szakmai ajánlást, azonban ennek betartására a jelenlegi jogszabályok szerint senki sem kötelezhető. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatnak (ÁNTSZ) is csak azt a konyhát van joga megbüntetni, amelyben nem tartják be a konyhatechnológiai szabályokat. Ezzel a jogával élt is szeptemberben, a vizsgálat megismétlésekor. De azt, hogy mit és mennyit kap a beteg, senkinek sincs joga felülbírálni.
Tulajdonképpen senkit sem lepett meg a vizsgálat eredménye. Célja az volt, hogy a dietetikusok végre bizonyítani tudják, milyen nagy a baj, és menynyire kilátástalan körülmények között végzik a munkájukat. Van olyan kórház, amelyik fejenként napi 176 forintot költ a betegei élelmezésére. Dietetikus legyen a talpán, aki ebből csodára képes. Ráadásul a menü a legtöbb helyen két-három hetente automatikusan ismétlődik, vagyis érhet kint az eper, hullhat a dió, minden második szerdán tarhonyás hús az ebéd. A kórházi szondaturmixok a többi betegnek szánt étel folyékonnyá hígított változataiból vagy pedig krumplipüréből, májkrémből, mézből, teából, tojássárgájából, tejből, kakaóból, tejfölből összekutyult variánsokból állnak. Többnyire túl sósak, magas a koleszterintartalmuk, sok bennük a tej, de kevés a vitamin és minden, ami értékes tápanyag. A bakteriológiai vizsgálat szerint a turmixok jelentős részében úgynevezett potenciálisan megbetegítő baktériumokat találtak, vagyis olyan kórokozókat, amelyek viszonylag gyorsan szaporodnak, illetve ha áll az étel, mérgeket (toxinokat) termelnek. Találtak a mintákban széklet- és földbaktériumokat is. Ez nagyon veszélyes, ugyanis sok beteg épp azért szorul mesterséges táplálásra, mert a gyomra nem működik. Az ételt tehát a felső bélszakaszba vezetik, ahol viszont még annyi védelmet sem kap a kórokozókkal szemben, amennyit rendes körülmények között a gyomorsava biztosít.
„A mintákat egyenesen a kórházi konyháról hoztuk el, ennél sokkal elrettentőbb eredmények születtek volna akkor, ha azt vizsgáljuk, hogy mi kerül a beteg szervezetébe” – mondja Henter Izabella, az MDOSZ főtitkára. Kollégái naponta tapasztalják, hogy a szondával táplált betegek ételét általában két fordulóban viszik az osztályra: a reggelit gyakran az ebéddel együtt, így aztán ki tudja, mennyit áll az éjjeliszekrényen a kiadagolt folyadék, mosott-e kezet a nővér, milyen berendezésen keresztül juttatták a betegbe a táplálékot… És azt még nem is vették figyelembe, hogy a beteg embert úgy kellene táplálni, mint a csecsemőket: naponta ötször-hatszor, három decinél nem több tápot juttatva a szervezetébe, és ennek fedeznie kellene minden szükségletét.
Ócsai Lajos, az Országos Tisztifőorvosi Hivatal (OTH) járványügyi főosztályának vezetője az immár bejelentés nélkül 126 kórházban végzett megismételt vizsgálatok eredményének ismeretében annak tulajdonítja a botrányos bakteriológiai eredményeket, hogy a pépek készítése kézi munkát igényel. Szeptemberben már csak a minták egyötöde volt kifogásolható – mikrobiológiai szempontból. Számos konyhán olyan elavult gépeket használnak, amelyeket nem lehet megbízhatóan fertőtleníteni, ráadásul az elkészült pép utólag nem hőkezelhető, ugyanis a benne lévő alapanyagok – például a nyers tojássárgája – összecsomósodnának.
Szondán keresztül azokat a betegeket táplálják, akik nem akarnak enni, akiknek részben vagy teljes egészében tilos a tápcsatornájukat használni, esetleg nem tudnak szájon át táplálkozni (mert öntudatlan állapotban vannak, nem tudnak rágni). Mesterséges táplálásra lehet szükség bizonyos sipolyok, gyulladások, esetleg mechanikus akadályok (például daganat), műtéti seb, agyvérzés, kóma vagy más agyi betegség miatt csökkent nyelési reflex miatt. Bizonyos anyagcserezavaroknál, égési sérültek, tumoros betegek esetében, illetve ha a tápcsatorna teljes egészében használhatatlan, szükség lehet arra, hogy a vénába vezetett infúzión keresztül táplálják a beteget – ezt hívják parenterális táplálásnak. Bár tudományos szempontból ez a terület számít a legizgalmasabbnak, az említett vizsgálatok erre nem vonatkoztak, ugyanis ilyen infúziót nem lehet csak úgy hirtelenében összekotyvasztani. A dietetikusok szerint ebben a helyzetben a leggyakrabban elkövetett szakmai hiba az, hogy az orvosok csupán a súlyos betegek gyógyításával foglalkoznak, és a táplálásukat napokig izotóniás sóoldathoz kevert ötszázaléknyi glükózzal oldják meg, ami fenntartja ugyan egy darabig az életfunkciókat, de nem fedezi a beteg tápanyag- és kalóriaigényét.
Sokan gondolják, hogy a fekvő betegek energiaigénye kicsi, azonban ez a súlyos betegek esetében éppen fordítva van, ugyanis a legtöbb gyulladásos megbetegedés, illetve lázas állapot nagy fehérjevesztéssel jár, de a műtéti hegek gyógyulása is csak akkor zavartalan, ha a bevitt fehérjemennyiség mellé kalória is társul. Ahhoz, hogy a szervezet képes legyen újraépíteni a szöveteit, nemcsak építőanyagra, hanem energiára is szüksége van. Különösen igaz ez a tumoros betegekre, illetve azokra, akik súlyos balesetet szenvedtek. Életbe vágóan fontos a megfelelő táplálás a súlyos fertőzéses állapotban lévők, illetve az égési sérültek esetében. Általában elmondhatjuk, hogy az említett betegeknek napi 2000–2500 kalóriára lenne szükségük, ehhez képest jó, ha napi 500 kalóriát csöpögtetnek beléjük. Ennek az a magyarázata, hogy az amúgy is soványka kórházi kosztot alaposan fel kell hígítani ahhoz, hogy elakadás nélkül lemenjen a modern, fél centi vastag szondán. Hiába érzi úgy tehát a beteg, hogy tele van, a bevitt kalória egy gyermeknek sem elég. Ebből a szempontból az is lényegtelen, hogy valaki soványan vagy kövéren érkezett-e a kórházba – a dietetikusok tapasztalata szerint a krónikus betegek többsége eleve legyengült állapotban van –, ugyanis a túlsúlyos betegekre is igaz lehet, hogy minőségi szempontból rosszul tápláltak, hiszen maga az elhízás is valamilyen étkezési hiba következménye. Súlyos beteg embernél különösen nem szerencsés, ha a gyors fogyással járó kockázatos kémiai folyamatok megzavarják gyógyulását. Tartós éhezés esetén elhúzódik a sebgyógyulás, megkezdődik a zsírmentes szövetek lebontása, fokozódik az ödémakészség, az alkalmazott gyógyszerek nehezebben jutnak célba, és hamarabb áll be a halál.
„A baj a szemlélettel van – írja egy tanulmányában Vargha Péter professzor, az MMTT volt elnöke. – Ma bocsánatos bűn, ha a kezelőorvos nem tudja, hogy a betege mennyit evett.”
*
Megkérdeztünk több kórboncnokot, akik – bár nem szívesen beszélnek róla – pontosan látják, sőt le is írják az elhunytak alultáplált voltát. Van olyan szakember, aki úgy gondolja, hogy a tumoros betegek húsz százaléka nem a betegségébe, hanem a táplálék – minőségi vagy mennyiségi – elégtelenségébe hal bele. Egy másik úgy véli, hogy a tartósan szondán át táplált betegek jelentős részének halálában meghatározó szerepet játszik az alultápláltság. Jelenleg senkit sem vonnak felelősségre, ha a malnutritio, vagyis táplálékhiány szó szerepel a boncolási jegyzőkönyvben. Az sem tisztázott, hogy életfontosságú betegellátásnak minősül-e a beteg mesterséges táplálása.
Az orvosok nagy része egész képzési ideje alatt három–hat órát hallgathat erről a témakörről, így aztán sok kórházban az egész kérdés a konyhatechnológiai probléma szintjére süllyed. Márpedig Magyarországon a legtöbb kórházban fekvő beteg – különösen a belgyógyászati és sebészeti osztályokról – erősen lefogyva kerül haza. A közvélemény kész tényként fogadja el, hogy aki beteg, különösen, ha daganatos beteg, annak törvényszerűen csonttá-bőrré kell aszalódnia. Egy égési sérült mesélte, hogy a hozzátartozóin kívül senkinek sem tűnt fel, hogy sebei miatt csak a két karját széttárva, hanyatt tud feküdni, így pedig enni nem lehet. Mégis rendszeresen kihozták neki vacsorára a két zsemlét kockasajttal. Hogy mennyit fogyott hat hét alatt, fogalma sincs, mert sem előtte, sem utána nem mérték meg. Neki például a hasfalán keresztül bevezetett gyomorszondára lett volna szüksége ahhoz, hogy a gyógyulásához szükséges mennyiségű ételhez jusson.
Vargha professzor becslése szerint a kórházi betegek tíz százalékának minőségi szempontból is elégséges a táplálása. Öt–tizenöt százalékuk kap mesterséges ellátást vagy szakszerű kiegészítést, például iható tápszert. Nyugat-Európában ez az arány sokkal magasabb, ugyanis tisztában vannak azzal, hogy a legyengült beteg lábadozása sokkal hosszabb, mint a jó kondícióban lévőé, ezért ott megszokott dolog, hogy a műtétre várók szervezetét előzőleg „feljavítják”. Az Egyesült Államokban kiszámolták, hogy az egész egészségügyre szánt pénz tíz százalékát, évi 18 millió dollárt a betegek nem megfelelő táplálása miatt költik el. Történik mindez annak ellenére, hogy tőlünk nyugatabbra senkinek sem jutna eszébe a kórház konyháján gyártani a szondatápszert, már csak azért sem, mert drága a munkaerő, és egyetlen kórház sem kockáztatná a jó hírnevét egy mosatlan kezű konyhás miatt.
Ha összeadnánk a bér- és rezsiköltséget, továbbá a legyengült betegek kezelési ideje meghosszabbodásának az árát, nálunk is a drága volna az olcsóbb. Ennek ellenére a kórházak többsége úgy gondolkodik, hogy ha a szondán át táplált betegnek feljavítják és felhígítják a többi beteg menüjét, az a kórháznak szinte semmibe sem kerül, viszont a gyári tápszereket a gyógyszerkeretből kell megvenni, arra pedig nem telik. Az MDOSZ tagjai kiszámolták, hogy egy átlagosnak mondható, 360 ágyas kórház költségvetésében csupán havi félmilliós kiadást jelentene, ha gyári tápszerekkel etetnék a rászoruló betegeket, az pedig a kórház költségvetésének csupán 0,013 százaléka.
Egészségügyi dolgozókkal beszélgetve gyorsan kiderül: pontosan tudják, a betegeik éheznek, sőt a kalóriaértékekkel is tisztában vannak. Volt, aki bevallotta, undorodik a szondapép szagától, és neki az a legfontosabb, hogy ne legyen a betegnek hasmenése. Az ÁNTSZ az ősz folyamán több büntetést is kiszabott egyes nővérek felelőtlen viselkedése miatt. Például azért, mert az egyszer használatos farkas fecskendőt többször is használták, miután a beteg ételét hosszan tárolták hűtés nélkül. Arra nem terjedt ki a vizsgálat, hogy a XXI. században miért kell lenyeletni a beteg emberrel kisujjnyi vastagságú csövet, amikor léteznek már puha, szövetbarát, röntgennel ellenőrizhető vékony szondák is. Miért kell az orrnál rögzített szonda ragtapaszát úgy tépkedni, hogy kifekélyesedjen a beteg arca? Miért használnak olyan szondákat, amelyek olyan, az egészségre ártalmas anyagokat tartalmaznak, amilyeneket a gyerekjátékok esetében már betiltottak? Mit keres a PVC-cső egy beteg gyomorban? Hogyan lehetséges, hogy villanyvezetékek szigetelésére használt műanyag csövet emberbe vezessenek szonda gyanánt csak azért, mert a cég olcsón szállítja? Miért csatlakoztatják némelyek a hasfalon kivezetett szondához a vizeletelvezető katétert, a beöntő csövét? Miért történhet meg, hogy idős emberekbe bevezetik a szondát, aztán elfeledkeznek az egészről, és kihozzák nekik a vajas kenyeret?
Az ÁNTSZ október első napjaiban szúrópróbaszerűen ellenőrizte az eddig vizsgált kórházakat. Azt tapasztalta, hogy felszólításai és büntetései nyomán több nagy megyei kórház és országos intézmény – például az Országos Onkológiai Intézet – csak gyári készítményeket használ mesterséges táplálásra. A konyhai rend a legtöbb helyen megszigorodott, de információink szerint az egészségügyi tárca nem indított vizsgálatot az ügy kipattanását követően.
origo.hu
Botrány Budapest utcáin – Törvénysértő Pride-felvonulás jön szombaton
