Média és eklézsia

„Fölkeresi városunk valamelyik night clubját is?” – kérdezte a reptéren a svájci püspököt egy New York-i bulvárújság tollnoka. „Miért, New Yorkban vannak night clubok?” – vette a lapot a katolikus főméltóság. Másnap ez a szalagcím állt a tudósítás fölött: „Már érkezésekor a night clubok után érdeklődött a svájci püspök.” Az anekdota, mely a Média az egyházban, egyház a médiában című tudományos tanácskozáson hangzott el, érzékelteti, az egyházak számára olykor ingoványos terep a szekularizált világgal való kommunikáció.

A rendszerváltozás előtti Magyarországon nem volt szerencsés, ha kitudódott, hogy egy pap vagy hitoktató jól végzi a munkáját. Akkor nagyon is helyénvaló volt az egyház kommunikációellenes stratégiája. Ráadásul évtizedekkel ezelőtt még nem létezett digitális hírközlési technika, sem „interaktív média”. De gyökeresen megváltozott a helyzet 1990-ben. Ettől fogva a világi média is közölt vallási, egyházi híreket, a papokat pedig behívogatták a stúdiókba nyilatkozni, háromperces meditációkat tartani. A Keresztény Közéleti Akadémia által szervezett minapi budapesti konferencián Blankenstein Miklós, az esztergomi hittudományi főiskola rektora ecsetelte, milyen zavarba ejtő volt – és részben maradt – a papoknak és püspököknek az írott és elektronikus sajtó megélénkülő érdeklődése. Le is vonta a következtetést: erősíteni kell a papi kommunikátorok képzését a szemináriumokban, és növelni kell a médiaszakember-képzést a katolikus felsőoktatásban.
Persze a szó legnemesebb értelmében vett kommunikáció mindig is lételeme volt az egyháznak. Hiszen – mutatott rá Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára is – Jézus a mennybemenetele előtt azt bízta tanítványaira, hogy az egész világon hirdessék az evangéliumot. Ehhez azonban ma már bizonyosan nem elég a templom. A szószék mellett ezer más módon szóba kell állni a hívekkel, még inkább pedig a külvilággal, amelynek kultúráját már évszázadok óta nem az egyház teremti. Immár – Kiss Ulrich jezsuita szerzetes meglátása szerint – a sajtó emberei a főpapok. Tomka Miklós vallásszociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének vezetője szolgált idevágó adalékkal: hazánkban kiugróan magas az egyházak presztízse a közintézmények átlagához képest, a papok megítélése viszont siralmasan alacsony. „Fura jószágnak”, „ötödik keréknek” számítanak, talán mert nagyon alacsony a jövedelmük, társadalmi kapcsolatrendszerük pedig még másfél évtizeddel a rendszerváltozás után is eléggé szűkös…
Tomka előadása végén azt szűrte le: nem volna szerencsés, ha a 15-16 százalékos kisebbségben lévő, az egyházi nyelvezetet még jól beszélő tudatos keresztények az önsajnáltatásban, a valamikori üldözés túlhangsúlyozásában jeleskednének. Olyan társadalomban élünk ugyanis, melynek mintegy fele tagadja, hogy nemcsak a Rákosi-években, hanem a Kádár-kor évtizedeiben is egyházüldözés folyt. A vallásszociológus óvta a papokat és hitvalló laikusokat attól, hogy magukat többségnek képzelve „tanító bácsis öntudattal” keresztény társadalmat próbáljanak megvalósítani. Ami – közösségi szinten – lehetséges, az anynyi, hogy keresztényibb legyen ez a mai, erősen plurális társadalom.
Feloldódás, hiteltelenné válás – vajon nem ez kísért, ha túlzottan együttműködik a nem egyházi kézben lévő, öntörvényű médiával az eklézsia? Némelyütt átértelmezik a papi nyilatkozatokat, illetve az egyházról szóló műsor üzenete lerombolódik a finoman szólva „más értékeket” képviselő műsorfolyamban. De mit mondanak erről a jezsuiták, az egyházi kommunikációkutatás éllovasai? Kiss Ulrich, a Szent Ignác Szakkollégium rektora a hangsúlyt arra helyezte, hogy ha ismerjük a hírközlő vállalkozások, szórakoztató médiumok egyházétól eltérő mozgatórugóit, nem reménytelen a kooperáció. Látni kell, hogy míg az egyház az Egészről beszél – a teremtéstől a világ végezetéig –, és gyógyítani akar, addig a médiát csak a jelen pillanat foglalkoztatja, és számára egy kis zaftos katasztrófa a legjobb hír. Ebben az értelemben a két intézmény konkurál egymással; ráadásul – amire Szerdahelyi Csongor, a püspöki konferencia sajtóirodájának vezetője tért ki történeti áttekintésében – a XVIII. század második felében a sajtó a klérus ellen jött létre. Az egyház és a média azonban partnerek is lehetnek, lehetnének. Kiss Ulrichnak az a tapasztalata: szakmailag felvértezett és kellően nyitott lelkipásztoroknak, szerzeteseknek általában meg kell ragadniuk a párbeszéd alkalmait, még a showbiznisszel átitatott csatornákon is.
A keresztény igazságok jelentését ebben a szekularizált világban újra közérthetővé kell tenni – szorgalmazta Tóth Pál, a katolikus egyetem Kommunikáció Intézetének vezetője. De szerinte sem a tanítói attitűd a célravezető kommunikációban. Megemlítette, hogy az olasz püspöki kar nem tematikus vallási csatornát, hanem hírtelevíziót vásárolt az ottani nemzeti tévétől. A keresztény értékeket azon belül, indirekten jelenítik meg. Más kérdés, hogy hasonló lépésre a Magyar Katolikus Egyháznak még jó ideig nem lesz pénze…