(mi lenne, ha nem volna…)

Én nem tudom, hogy a szocialisták és a szabad demokraták mérhetetlen ellenszenve a Magyar Nemzet iránt méltányos-e. A méltányosságot természetesen csakis az ő szempontjukból nézem, ugyanis ha nem így tennék, akkor egyszerűen ki kellene jelentenem, hogy ez az olykor lekicsinylésnek álcázott gyűlölet, ha a dolgot őt magát nézzük, tagadása a demokráciának.
Saját, tehát kifejezetten MSZP-s, SZDSZ-es nézőpontból azonban a gyűlöletet lehet személyes sértettséggel és a lap „méltatlan” hangvételével magyarázni, ily módon leplezve a lényeget: a kormánypártok szíve vágya, elérhetetlen ábrándja, hogy az írott sajtóból teljességgel hiányozzon a kritikai hang, hogy míg mindenkoron a Népszaváé, a Népszabadságé, a Magyar Hírlapé, a 168 Óráé, az Élet és Irodalomé, a Vasárnapi Híreké, a Mozgó Világé (stb.) legyen a vezérszólam, hogy ezek a balliberális ihletettségű lapok határozzák meg a politikai és ideológiai közbeszédet, a kormány konzervatív ellenzékét populista, demagóg, gyülevész népségként mutatva be. Ez persze csak a dolog egyik oldala, a másik a mélységes és készséges hallgatás, amely időnként kiegészül különböző talpnyalási technikákkal.
Mondjuk ki nyíltan és nyugodtan: ha a Magyar Nemzet nem volna, a szabad magyar írott sajtó a Kádár-kor minden ismérvét megtestesítené, ezúttal nem a sokat emlegetett puha zsarnokság okán, hanem önként, dalolva. Mondjuk ki nyíltan és nyugodtan: ha a Magyar Nemzet nem volna, semmi sem derülne ki. Bizakodva élne a magyar populáció egy látszatvilágban, ahol nagy a jólét, dübörög a gazdaság, a kormány hibátlanul működik, s előbb-utóbb felmerül a gyanú, hogy Gyurcsány az új magyar messiás.
Ha a Magyar Nemzet nem volna, az írott sajtóban buta fecsegésként jelennének meg az ellenzék megnyilvánulásai, olyannyira, hogy végül az ország népe arra is rájönne: ellenzékre igazából semmi szükség. Ha a Magyar Nemzet nem volna, nem lennének ügyek, Bozóki lenne a nemzeti kultúra megmentője, Magyar a közoktatás új Klebelsbergje, Demszky Budapest felvirágoztatója. Ha a Magyar Nemzet nem volna, Gyurcsány lenne a magyar Mucius Scaevola. Ha a Magyar Nemzet nem volna, a többi lap nem kényszerülne rá, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyekkel nem akar, ily módon – fanyalogva ugyan, de – kitágítva a szabadság határát.
Természetesen a Magyar Nemzet létezésében nem csak arról van szó, hogy néhány százezer olvasóját tájékoztatja a történésekről s a dolgok hátteréről. Hatása és befolyása a magyar közéletre sokkal nagyobb, mindazt, amit ír s ahogy írja, kénytelen figyelembe venni az egész baloldali sajtó, kénytelen figyelni rá a kormány és teljes sajtóklientúrája. Ez a létezés sok szempontból fegyelemre és önmérsékletre int. Ez a létezés azt jelenti, hogy minden hamis tettre és ártalmas dologra fény derülhet.
Ez az alapvető oka a gyűlöletnek. Ha a Magyar Nemzet nem volna, az írott sajtóban nem létezne ellensúly, egyoldalúvá válna az igazság, s ahol az igazság egyoldalú, ott könnyen kicsírázik az önkény. A Magyar Nemzet gátat jelent mindazoknak a gátlástalan szocialistáknak és szabad demokratáknak, akik úgy érzik, következmények nélkül átléphető minden határ. Bárhonnan nézzük: az írott napi sajtóban a Magyar Nemzet jelenti azt a másféleséget, amely nélkül nincs sajtószabadság.
A laphoz fűződő kapcsolatom, saját személyes érzelmeim ezeket a gondolatokat és tényeket nem befolyásolják. Természetesen örülök annak, hogy részese lehettem a küzdelemnek, amely a Magyar Nemzet irányultságáért folyt egykoron, viszont mindig is némi aggodalommal töltött el, hogy ez a lap harci szerepre kényszerül, és ezzel vádolható. De ez a vád csakis a túlsó oldalról, az ellenfelek oldaláról érkezhet, és éppen azért és csakis azért, mert a Magyar Nemzet van és létezik, s nem olyan, mint a többi. Ha a Magyar Nemzet nem volna, az ország egyik fele ki lenne rekesztve a valóságból, az igazság féloldalassá válna, s alapvető értékek sikkadnának el.
Hogy hová jutna a magyar sajtó a Magyar Nemzet nélkül a szabadság és a kényszer rögös útját járva, én nem tudom…