Nullás vércsoport

Ülünk a kórházi lépcsőház erkélyén, melengetően süt az októberi nap. Hosszasan néz a távolba, a budai dombok felé, majd felém fordul. Sose láttuk egymást. Minden átmenet nélkül mondja. „Nyolcféle gyógyszert kapok, már azt sem tudom, mire. A nővérek mondták, hogy szívre, cukorra, vérnyomásra kell szedni, de folyamatosan adják a vízhajtót és esténként az altatót. Másfél hete vagyok itt, nyolcvanöt kilóval jöttem a kórházba, most hetvenhat vagyok. Diétáztatnak, meg is jegyezték: – Papa, vége van a birkapörköltevésnek! Pedig mennyire szerettem… Nálunk, Kunszentmiklóson, ahonnan származom, nagyon jól csinálták a birkapörköltet. Aztán a marhahúsleves cérnametélttel, csirkepörkölt nokedlivel, amit a mama főz! Nem is folytatom. Hetvenhat éves vagyok, de még sohasem voltam beteg. Elkezdtem fulladozni, nehezen kaptam a levegőt, vizesedett a lábam, ezért kerültem ide.
Pedig milyen erőben voltam! Wenkheim báróéknál volt az apám molnár. Molnárlegényből lettem csepeli melós. Volt, amikor egyszerre 4500 villamos motor jött a gépjavítóba. Hetekig túlóráztunk. Négytagú családot tartottam el, a feleségemet nem engedtem dolgozni nyolc évig. Láttam hajnalonként, ahogy kókadozva, alva szálltak le a HÉV-ről, a villamosról a kis csöppségek a szülőkkel. Ezt nem akartam. Inkább én vállaltam többet. Enni-, innivaló volt, szépen öltöztettem a gyerekeket, a feleségemmel meghúztuk magunkat, nekem ritkán kellett új ruha. Mikor már iskolába mentek a gyerekek, az asszony is elment dolgozni a Balaton cipőgyárba. 1600 cipőfelsőrészbe kellett géppel belepréselni a talpat. Szegénykémnek az erőkifejtéstől még mindig csomósak a csuklói. Esténként, amikor hazajött, azt az émelyítő ragasztószagot nem felejtem el. Minden kommunista szombaton bementem a gyárba. Ha kellett, akkor a bölcsődeépítésért dolgoztam, ha kellett, azért jöttünk be, hogy a csepeli kórház új szárnya elkészüljön. Mentem társadalmi munkában fát vágni, bokrot irtani és csákánnyal nyomvonalat vájni az Úttörővasútnak. A csepeli Templom téren is gyomláltam, gazoltam. A Népstadionba is elmentem kubikolni. Részt vettem a mentésben, amikor a Szamos és a Túr kiáradt. Bementünk Fehérgyarmaton a téglagyárba, és a vízből kiemeltük a villamos motorokat. Megszárítottuk, és újra üzembe helyeztük őket. Mindezt örömmel csináltam, önként tettem. Nem kérdeztem, nem morgolódtam, tudtam segíteni kell, csináltam. Szerettem a szakmámat.
Akarták, hogy legyek csoportvezető, de nem fogadtam el. Beléptem a pártba, de 1956 után kiléptem onnan. Én mindig megmondtam a magamét, kinyitottam a számat, ezért egy darabig alacsonyabb munkakörbe helyeztek, de aztán visszakerültem a helyemre. Megválasztottak szakszervezeti bizalminak. Fizetésemeléskor a hatvanas évek elején harminc forintot kellett szétosztanom ötven melós között. Azt mondták, Vörös Csepel! Ez nem volt igaz! Nem vörösök dolgoztak ott, hanem melósok. Aztán hogyan került a rendszerváltás előtt a Lenin-szobor kezébe a hatalmas zsíros kenyér? Vörös Csepel! Tudtuk, mi a véleményünk az egészről.
Ötvenhatszoros önkéntes véradó vagyok. Nullás vércsoporthoz tartozom, ezért én mindenkinek adhattam vért. Nekem nem mindenki. De szerencsémre nem is volt rá szükségem. 4,8 deciliter vért adtam alkalmanként. Szívesen tettem, pénzt ezért nem kaptam, de nem is fogadtam volna el. Önkéntes tűzoltó is voltam. Közösségi embernek éreztem magam, szerettem a vidám társaságot.
1945 májusában, tizenöt évesen mint műszerésztanuló kerültem a csepeli gyárba. Részt vettem a lebombázott gyár újjáépítésében. Harminckilenc évig dolgoztam egy helyen, negyvenhárom éves munkaviszonnyal 1989 decemberében mentem nyugdíjba, 13 800 forinttal. Nem hittem a szememnek. Egész életemben dolgoztam, túlóráztam, több ezer óra társadalmi munkát vállaltam és csak ennyit ért az egész? Nyolcszoros kiváló dolgozó voltam, a KGM kiváló dolgozója, és megkaptam a gyártól a harmincéves munkámért az arany pecsétgyűrűt CSMV monogrammal. A feleségem is velem egy időben ment nyugdíjba, harminchárom év munka után 8500 forinttal. Tizenhat év után, most kettőnknek van 140 ezer forintja. Van egy kis lakásunk Erzsébeten.
Nem így gondoltam az egészet. Amikor nyugdíjba mentem, a kollegáim megkérdezték: – Papa, mit vegyünk? – Egy Csepel kerékpárt – mondtam. Nagyon szerettem azzal jártam a nagybani piacra, és a csomagtartón teli kosárral mentem haza. Néhány éve már nem biciklizem, a kerékpár lent van a ház tárolójában, de még mindig úgy néz ki, mintha új lenne. Két évig a gyár felé sem néztem. Aztán kilencvenegyben ellátogattam a volt munkahelyemre. Dermedten láttam, hogy amit felépítettünk, azt le is rombolták. A Csőgyárban, a Fémműben, a Villamosforgó Gépjavítóban ott rohadtak a gépek, minden a pusztulásé, az enyészeté volt. Pedig a Csőgyár híres volt a gázvezetékeiről, amit a németek vásároltak meg. Mondták, hogy inkább Csepelről viszik a magyart, mint az olaszokét, mert az elrohad a földben. A miénk úgy le volt szigetelve, hogy kétszáz év múlva is cső marad mélyen a föld alatt. Most mindenféle kft.-ék vették át a terepet, egyik sem termel, csak ad, vesz. Ennek mi értelme volt?
Azóta munkatársaim a gyárból csaknem mind meghaltak. Talán, mert sokat ittak vagy túlhajszolták magukat? Nem tudom. Jelszavuk az volt: első a munka, utána a kocsma, aztán a család. Persze ezt nem gondolták komolyan, félig viccesen mondták, mert többségük rendes családapa volt. De azért a műszak leteltével irányt vettek a hármas kapuhoz közeli presszóba, a ,,Négycsöcsűbe”. Így nevezték el, mert két csinos, nagymellű, fiatal hölgy szolgálta ki a kuncsaftokat. Két deci Unicum, két korsó sör, ez volt a kör. Én ritkán tartottam velük, mert egy féldecitől már szédelegtem. Néha elkísértem őket a Piac térre, ahol az egyik vízilabdás olimpiai bajnoknak volt a kocsmája. Akadt, aki egy liter bort a szájához emelt, és egy slukkra kiitta. Savanyú volt a bora, aztán oda sem mentem. Most itt fekszem a kórházban. A mama, a két fiam, a feleségük, az öt unokám mind látogatnak. Hozzák a hazait, a meleg levest, a tarját… Jaj, azt nem szabad ennem! Rendesek az orvosok, a nővérek is. Vizsgálnak, mérnek, szúrnak, gyógyszerelnek. Mondták, hogy rendbe jövök, de új életvitelre kell átállnom. Ebben a korban… Kezdjem újra, ugyanezt elölről? Na, azt nem!”
A fejét lehajtja, mintegy jelezve, ennyi volt. Egy élet. Feláll, köszönés nélkül megy el.