A magyar P. T. és P. J. alezredesek kálváriája 2004. december 10-én, este fél hatkor kezdődött. Érvényes NATO-menetparanccsal szolgálati útról éppen hazafelé tartottak Brüsszelből, amikor Frankfurt környékén észrevették, hogy egy Opel hosszabb ideje követi őket. A megkülönböztető jelzés nélküli autó lassításra, majd követésre szólította fel őket egy piros kézitárcsával. A két magyar főtiszt nem tudta mire vélni a dolgot, és azt is furcsállották, hogy egy kihalt parkolóba érve két civil ruhás ember szállt ki az Opelből, fenyegetően lóbálva egy botnak látszó tárgyat. Az ismeretlenek személyazonosságukat nem fedték fel, hivatalos személyre utaló megkülönböztető jelzést nem viseltek. A két alezredes immáron biztosra vette, hogy közúti támadás készül ellenük. Miután az ismeretlenek az ajtókat feszegették, és továbbra sem derült fény kilétükre, mert igazolványt sem mutattak fel, lezárták a központi zárakat, és jobbnak látták elhagyni a helyszínt.
Ezt követően felhívták a 112-es segélyhívó számot, és rendőri segítséget kértek. Legnagyobb megdöbbenésükre ismét feltűnt mögöttük az Opel, valamint előttük egy kék villogó jelzést használó rendőrautó. Ekkor megálltak, és éppen igazolni akarták magukat, amikor az Opelben ülők és a rendőrök rájuk támadtak. A két főtiszt hiába mondta, hogy katonák, a német rendőrök továbbra sem fedték fel személyazonosságukat. Kirángatták a kocsiból P. T.-t és P. J.-t, többször megrugdosták és fejbe verték őket, majd egyiküket leteperték a földre, és mindkettőjüket megbilincselték. Egy rendőrőrsön folytatódott a rémtörténet, ahol az egyik tisztet fogdába zárták, meztelenre vetkőztették, és úgy vizsgálták meg a ruházatát. A másikat durva hangnemben hallgatták ki, és többször megrugdosták. A fogdában ülő P. J.-től közel egy óra elteltével kérdezték meg, hol az útlevele. Sokatmondó tény, hogy azok a civil ruhás rendőrök vezették a kihallgatást, akik személyazonosságuk igazolása nélkül első ízben megállították őket.
Ruhájukat átvizsgálták, a szolgálati gépjárművet is átkutatták, és cseppet sem mellékesen mindeközben – betekintési jogosultság nélkül – fontos NATO-anyagokhoz is hozzáférhettek. A német rendőrség felháborító eljárásának végül az vetett véget, hogy sem a megvert magyar főtisztek személyes holmija között, sem a felforgatott autóban nem találtak semmit. A két főtiszt hosszas követelés után felhívhatta a bonni magyar követség katonai attaséját, majd a konzult. Ennek ellenére a német rendőrök közölték a főtisztekkel, hogy ellenállás kísérlete és súlyos testi sértés miatt vádat emelnek, és 500-500 euró fejében elengedik őket. Miután a pénzt a magyar foglyok nem akarták kifizetni, egyszerűen elvették azt a már kikutatott személyes holmiból.
Éjjel fél tizenkettőre járt már, amikor a két tiszt visszanyerte szabadságát. A megvert P. J. fej- és térdsérüléseket, hátgerinc- bántalmakat, valamint nyakizomzúzódást szenvedett a német hatósági intézkedés nyomán.
A német rendőrök számtalan jogsértést követtek el. Bár a lapunk birtokába jutott dokumentumok tanúsága szerint az intézkedő közeg később azt állította, karszalagot viseltek, valójában megkülönböztető jelzés nélküli autóval érkeztek, és civil ruhában, jelvény nélkül tartóztatták fel őket. Az állítólagos karszalag mellesleg azért is nonszensz, mert a sötétben egyébként sem látszott volna. Egyértelműen jogsértő, hogy esélyt sem adtak személyazonosságuk megállapítására, minden átmenet nélkül azonnal ütni-verni kezdték őket. Semmilyen módon nem indokolhatóan megalázó bánásmódot alkalmaztak, mert meztelenre vetkőztették az egyik főtisztet, fogdába zárták, és a védelemhez és a konzuli segítséghez való jogot sem biztosították időben. Végül, de nem utolsósorban figyelmen kívül hagyták, hogy NATO-szövetséges országok területén, nemzetközi megállapodás hatálya alá tartozó szolgálati feladatot láttak el mint szövetségi katonák. Megsértették a NATO–SOFA- megállapodást, amelynek VII. cikkelye egyértelműen leszögezi, hogy a szolgálattal összefüggő bűncselekmények esetében az állomány felett a küldő államnak van elsődleges joghatósága, magyarul a német vádemelés ismételten csak jogi nonszensz. Információink szerint egyébként a félreértést alighanem az okozta, hogy drogfutárnak nézték a szolgálati úton lévő katonákat.
Nem kétséges, hogy ha a Honvédelmi Minisztérium azonnal megteszi a szükséges lépéseket, talán gördülékenyebben haladt volna az ügy felderítése. Nem így történt. Juhász Ferenc miniszter több mint egy hónapos késéssel, január 26-án intézett átiratot Somogyi Ferenc külügyminiszterhez. Ebben az ügy haladéktalan kivizsgálását követelte, és nem hagyott kétséget afelől, hogy a történteket igen sérelmesnek tartja. A Külügyminisztérium azonban mély hallgatásba burkolózott, s bár a Honvédelmi Minisztérium több alkalommal – március 25-én és június 9-én – is megfelelő válaszlépéseket sürgetett, információink szerint több mint fél éven át teljes titoktartás övezte a történteket.
Egy magát megnevezni nem kívánó minisztériumi munkatárs lapunknak elmondta: az esetet a Külügyminisztérium vezetői valószínűleg azért kezelték meglehetős óvatossággal, mert attól tartottak, hogy árt a kétoldalú magyar–német kapcsolatoknak. A két főtiszt kálváriájával egy időben zajlott a németországi magyar munkavállalókkal kapcsolatos vita, éppen ezért a budapesti Bem rakparton talán jónak látták, ha nem szellőztetik meg az ügyet. Akár így történt, akár nem, mindenesetre tény – és ezt e sorok írója is megtapasztalta –, hogy bár a Külügyminisztériumban és a német nagykövetségen egyaránt jól ismerték az ügy részleteit, az elmúlt háromnegyed évben mégis csigalassúsággal intézték a teendőket.
A Külügyminisztérium részéről hónapokon át az időközben közigazgatási államtitkárrá kinevezett Horváthné dr. Fekszi Márta levelezett a magyar főtisztek megverésével kapcsolatosan. Megkeresésünkre részletes magyarázatot küldött, igaz, arra a kérdésünkre nem adott érdemi választ, miért késett több hónapot a vizsgálat tényleges megindítása. Az államtitkár asszony lapunknak többek között leszögezte: „A Külügyminisztérium, miután az illetékes német szervek részéről az ügy kivizsgálását szolgáló intézkedések nem történtek meg, függetlenül attól, hogy a Honvédelmi Minisztérium és a német fél között közvetlen egyeztetés nem volt, az ügyet diplomáciai útra terelte azzal, hogy a budapesti német nagykövetség részére szóbeli jegyzéket adott át.” Valóban így történt. Csakhogy Horváthné dr. Fekszi Márta nem válaszol négy kérdésünk egyikére, amely a szóban forgó jegyzék átadásának dátumát firtatja. A szándék nyilvánvaló: az államtitkár aszszony így próbálja palástolni a tényt, hogy a Külügyminisztérium nem közvetlenül az eset után, hanem több hónapos késéssel indította meg az eljárást. Joggal kifogásolta az ügymenet lassússágát a Honvédelmi Minisztérium is. Részlet dr. Mátyus Ferenc ezredes, főosztályvezető 2005. június 9-i (tehát fél évvel az eset után) Horváthné dr. Fekszi Mártához írt leveléből: „A Honvédelmi Minisztérium hivatalos választ sem Juhász Ferenc miniszter úr januári, sem a HM nemzetközi jogi főosztály márciusi megkeresésére nem kapott. A konzul úr kérésünkre elmondta, hogy ő a Külügyminisztériumtól ebben az ügyben nem kapott megkeresést, így azokat sem kapta meg, amelyeket a HM a Külügyminisztériumnak küldött.” Miért érdekes ez? Mert az államtitkár asszony lapunknak adott válaszában ezt írja: „A Magyar Köztársaság Berlini Nagykövetsége Bonni Hivatal az incidensről való tudomást szerzést követően haladéktalanul megtette a szükséges konzuli intézkedéseket, így az eljáró rendőrségtől a szükséges információkat haladéktalanul beszerezte, illetve írásban kérte az ügy kivizsgálását, s közreműködött, hogy a két katonatiszt magánvádas eljárást indíthasson az eljáró német rendőrökkel szemben.”
A magánvádas eljárást tudomásunk szerint felfüggesztették Németországban, igaz, időközben a német hatóságok is megszüntették a két főtiszt elleni eljárást. A budapesti német nagykövetségen készségesen beszélnek a történtekről, igaz, némiképp meglepő olvasatban. „Az ügyhöz érdemben nem tudok hozzászólni – nyilatkozta megkeresésünkre Natascha Garloff, a nagykövetség képviselője –, miután a magyar érintetteknek kifejeztük sajnálatunkat, és a magyar Külügyminisztériumtól hivatalosan is bocsánatot kértünk.” A követség álláspontja szerint az eset „kölcsönös félreértésen” alapul. Natascha Garloff ugyanakkor nem nevezné a december 10-én történteket „nagy ügynek”, miután – hangsúlyozta ismét – már bocsánatot kértek.
Legalábbis a magyar minisztériumtól, tegyük hozzá. A sértetteket is megkerestük, de nem kívántak nyilatkozni. Elmondták, hogy még mindig a történtek hatása alatt állnak, nagyon megviselték őket a tavaly decemberi események. Az üggyel kapcsolatos értesüléseinket sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánták, de hozzátették: mind ez ideig sem a magyar minisztériumoktól, sem a német nagykövetségtől nem kaptak hivatalos tájékoztatást, illetve elnézést kérő levelet, holott a történtek után ez volna a legkevesebb.
Mindezek után már csak egyetlen kérdés maradt hátra. Mi történt volna, ha példának okáért két német NATO-tisztet bántalmaznak valahol Magyarországon, magukat nem igazoló, szakszerűtlenül intézkedő magyar rendőrök? A válasz nyilvánvaló: a német nagykövet alighanem már másnap felháborodottan tiltakozott volna Somogyi Ferenc külügyminiszternél. És igaza is lett volna, hiszen feltehetően fontosnak tartja honfitársai védelmét, hazája képviseletét. A következmények nélküli országban azonban a hallgatás évtizedes reflexe olykor felülírja az emberiesség parancsát.
origo.hu
Orbán Viktor a Pride-ról: Mindez nem büszkeség, hanem szégyen
