Olvasni lehet manapság arról, hogy a fiatalok életében menynyire fontos szerepet tölt be a rockzene. Ezt figyelembe véve kellene történnie a tájékozódásnak, az értékítéletnek, nem kizárólag a bulik, illetve a diszkóélmények alapján. Bökversekre írt, kétakkordos, beszűkült hangkészletű, zenének nem nevezhető zajártalomnak azonban nincs helye az oktatásban. Ez nem cenzúra, csupán szakmai elvárás. Aki nagyszerű zenész, műfajtól függetlenül művésznek minősül, és kijár neki a tisztelet. Tudnunk kell viszont, hogy a zeneszerzés szakma.
Magyarországon a gyerekek valóban nem szeretik az énekórát. Kodály és Bartók országában az emberek nem énekelnek, és nem is nagyon tudnak énekelni. Napjaink magyar énekoktatása viszont csak nyomokban emlékeztet arra, amit a mester ránk hagyott. A Kodály-módszer élményalapú oktatás, sokat énekelnek, játszanak a gyerekek, és nyolc év alatt elsajátítják a zenei írás-olvasás, a többszólamú éneklés, a harmonikus hallás minden titkát. Ezek után persze csakis a magas színvonalú rockzenészeket képesek meghallgatni.
A költészethez, a színházhoz, a komolyzenéhez fel kell nőni. A dolog lényege nem túl bonyolult: a képzőművészet, az építészet a térben alkot, és a műalkotás arányai így érvényesülnek. Egy festmény, egy épület értékelésére a velünk született képességeink birtokában némi erőfeszítéssel ugyan, de képesek lehetünk. A zene, a dráma viszont nem a térben, hanem az időben építkezik, így az arányok érzékeléséhez jó emlékezőtehetségre is szükségünk van. A jó memória, a jó megfigyelőképesség bizonyos gyakorlat, előképzettség nyomán lesz a sajátunk.
Mégis tévedés lenne azt hinnünk, hogy a komolyzene visszaszorulna. Lehet, hogy egyesek nem járnak koncertre, de egy próbát azért lehet tenni: a kétkedő vásároljon jegyet egyik élvonalbeli zenekarunk legközelebbi hangversenyére!
Nehéz is lenne a zenei igénytelenséget mindenhatóvá tenni egy olyan országban, ahol a második világháború után, 1945-ben, a fővárosban, amikor nem volt mit enni, nem volt mivel fűteni, a budapestiek télikabátban (mert a tető beszakadt) koncerteket hallgattak a Zeneakadémián. Ez a Budapest és ez az ország adta a világnak a világhírű muzsikusainkat, íróinkat, képzőművészeinket, tudósainkat, s nem utolsósorban Nobel-díjasainkat.
Az is tény azonban, hogy diktatúra hiányában a tömegek fölötti uralmat leginkább az emberek gondolkodásra való képtelensége biztosítja. A szellemi színvonal elleni merénylet így alapvetően antidemokratikus tevékenység. Nagyon kényes egyensúlyról van szó, amit Rudolf Steiner szavai kellően megvilágítanak: „Egy rossz gondolat hihetetlen pusztításokat végez a jó gondolatok között.”
Balogh Csaba
a Művészetek Palotája
munkatársa, Budapest
origo.hu
Veszélyes betegséget terjeszthet a klíma
