Gábor Áron dédunokája vagyok! Gábor Gábor a becsületes nevem. Mi mindannyian Gáborok vagyunk” – ezekkel a szavakkal fordult hozzám a Király-hágón egy lacikonyha előtt Jockey Ewing-os kalapban álló roma fiatalember, majd hatalmas bajuszát vidáman megpödörve várta a hatást. Először viccnek véltem a bemutatkozást, de a tekintetéből megértettem, hogy valóban a nagy ágyúöntő dédunokájának hiszi magát. No jó, legyen, ezen ne múljon a barátság!
Miközben a miccsnek nevezett kolbászkákat fogyasztjuk, az is kiderül, hogy Gábor Marosvásárhely mellől jött, és a feketetói vásárba igyekszik. Kereskedni és mulatni szeretne. Apja két pálinkafőző rézüstöt készített, és neki kell túladnia rajtuk.
Reggeli után elindulunk a Sebes-Körös partján található Körösfeketetóra, amelynek hivatalosan Negreni a neve. A falu már évszázadokkal ezelőtt is román népességű volt. Amikor az utazó végre megérkezik a hatalmas vásári forgatagba, először a szagok tűnnek fel. A rostélyon sülő húsok illata a nehéz parasztviseletek ódon szagával és az olcsó szilvapálinka bűzével keveredik. A szagkoktél bódulatából felocsúdva lassan felismerem a különböző viseletekbe öltözött népeket, sőt régi barátaimra is ráakadok. Az első, aki rám köszön, egy történész ismerősöm, aki felvilágosít: a feketetói vásár megszervezését 1406-ban indítványozták először, és ma már több mint egy évszázada országos vásárként tartják számon. Itt találkozik a szilágysági, a bihari, a mócvidéki és a kalotaszegi nép – mondja Hidán Csaba egyetemi tanár, aki szintén eljött a sokadalomba. Mielőtt elválunk, még hozzáteszi, hogy ilyen sokszínű, különleges hangulatú vásárt másutt hiába is keresnék Európában. Ezt elsősorban soknemzetiségű jellegének köszönheti. Köztudott, hogy hagyományosan a szilágysági, a bihari és a kalotaszegi emberek, valamint a Mócvidék lakói találkoztak itt évente egyszer, de ma már tömegével érkeznek a turisták „Magyarból”, és rengeteg a német, sőt a holland bámészkodó is.
Valóban, ide nem csupán vásárolni, hanem mulatni is járnak az emberek. „Sokan itt lelnek menyasszonyra, remélem, hogy nekem is szerencsém lesz, akad egy szemrevaló menyecske” – mondja Gábor Gábor, miközben kibérelt helyéig kísérem.
Feketetón korábban egy hétig tartott a rongyos vásárnak csúfolt sokadalom, de már mindössze öt napra zsugorodott. A csütörtökön kezdődő kirakóvásáron rögtön feltűnik a cigányok nagy száma. Kallós Zoltán neves erdélyi néprajzkutató szerint a használt cikkek nyolcvan–kilencven százalékát már ők árulják.
– Ez nem is volna baj, de méregdrága minden! Akartam vásárolni egy szász ágyat, de nem vettem meg, mert háromszázötven eurót kértek érte – csóválja fejét. A kutató itt igyekszik összevásárolni a Válaszúton megalapított múzeumában most készülő szász szoba berendezéseit, de ilyen „európai” árak mellett nagyon lassan szaporodik a gyűjtemény.
Erdély minden nemzetisége összeverődik itt, de a legizgalmasabb mind közül a cigányok világa. Hagyományos viseletükkel, archaikus szokásaikkal leginkább a Gáborok tűnnek ki. A nők csiricsáré, sokszoknyás öltözékben, hajukat élénk kendővel takarva, néhány lépéssel lemaradva követik a cowboykalapban peckesen lépdelő férfiakat. Uraik elmaradhatatlan ékessége a tekintélyes bajusz. Néhányan szakállat is viselnek, amely bánatukat jelzi. „Ha közeli rokonunk hal meg, egy esztendeig tilos mulatnunk, nem rendezhetünk ünnepséget, és a gyász lejártáig a borotválkozást is mellőzzük” – ad választ kérdésemre az egyik Gábor, miközben sörért állunk sorba egy összetákolt lacikonyha előtt.
De a Gáborok félelmetes szakálla ne ijesszen meg senkit, mert ezek az emberek rendkívül udvariasak, sőt barátságosak, ékes magyarsággal tisztelnek minket, magyarokat. „Mink nagyon becsüljük magukat, magyarokat, mert magukat is elnyomják, mint bennünket! Mi is kisebbségiek vagyunk, tehát össze kell tartanunk” – erősíti meg a benyomásaimat Paprika, az egyik gyergyói Gábor, aki annak ellenére barátjául fogad, hogy sem a szőnyegét, sem a két régi poharát nem vagyok hajlandó megvenni. „Emlékszik, Marosvásárhelyen mi siettünk a magyarok segítségére, akiket majdnem megvertek a hodákiak 1990-ben?” Emlékszem sajnos, de jobb erről már nem is beszélni, ezért témát váltok, és a Gáborok foglalkozásáról kérdezősködöm.
A Gáborok eredetileg fémművesek voltak. Bádogból tetőt, ereszcsatornát, rézből üstöt, edényt, vasból egyéb használati tárgyakat készítettek, napjainkra azonban egyre jobban kiszorítják őket a piacról a multinacionális cégek, ezért felcsaptak kereskedőknek. Régiséggel, arannyal és egyéb csecsebecsékkel üzletelnek.
– Három kilót adtam nekik, de maradt még harminc ám! Azt meg kötve hiszem, hogy neked negyven is megvan! – hallatszanak a hangos szavak férfiak egy csoportjából, akik mellett elhaladunk Paprikával (ő árnyékként követ). Először a hevesen gesztikuláló kezeken csillogó, gyufásdoboz nagyságú gyűrűik szúrnak szemet. Aztán Paprika elmagyarázza, hogy miről is diskurálnak az előkelő férfiak. A kilók aranykincseik mennyiségét jelzik, azt a bizonyos három kilót pedig minden bizonnyal valamelyik hatóság képviselői kapták meg „kenőarany” gyanánt…
Hogy miből telik ekkora vagyonra? Erre egyszerű a válasz: a Gáborok kitűnő üzletemberek. Csencselnek szutykos rongyokkal és csillogó arannyal, kínálnak filléres kínai késkészletet, de valódi empire bútort is. Náluk bármilyen valutát be lehet váltani, és ha nincs pénze a vevőnek, az ősi csereüzlet lehet a megoldás.
– A vásár öthektárnyi területet foglal el. Tavaly tízezer vásárló és 650 kereskedő jött el, de az idén ezt biztosan túllépjük – számol hangosan Ioan, az egyik piacfelügyelő. – Hogy összesen hányan jöttek sátorral, az csak este derül ki, de akár háromszáz is elfér itt a Sebes-Körös két partján – teszi hozzá.
Miközben kezd felébredni és ezzel együtt felépülni a vásár, mind több helyen szólal meg a diszkósított román népzene. Pergő ritmusára többen végzik el reggeli tornájukat. A szűk kis utcácskákon egyre nehezebben lehet előrehaladni, mert sokasodik a vásárlók tömege, és az eladók is meg-megállítanak.
– Ezt a terítőt nézze meg az úrfi! Nem kell megvennie, csak fogja meg! Ugye, hogy milyen szép a hímzése? – ragad meg a karomnál fogva váratlanul egy idős cigány asszony. A cigányok mindent eladnak és mindent csereberélnek: láttam már autót lóra cserélni vagy fordítva. Hatalmas pénzek fordulnak meg a kezükben. Szokásaik és a környezetük adta lehetőségek azonban nem sok módot nyújtanak a pénzköltésre, hivalkodásra. Többségük iskolázatlan, tehát jogosítványt sem szerezhet. Ezért közülük csupán azok engedhetik meg maguknak a gépkocsi luxusát, akiknek sofőrre is telik.
– A legtöbb pénzt ékszerekre költjük. Úgy szeressük, ha az asszonyon sok az arany. Ez a szokás – magyarázza Paprika, majd hetedszerre is felajánlja a szőnyegét – egyre meglepőbb árleszállítási akciókat találva ki. Lassan az a benyomásom, hogy végül még ő fog fizetni, ha üzletet kötök vele.
Asszonyaikat nagyon féltik és őrzik a cigány férfiak. Az özvegyek szabadsága viszont korlátlan. Udvarlásaikkal többször zavarba is hoztak. Ebben a foglalatosságukban a férfiak is cinkosaik. „Hozzon nekem az úrfi egy szőke nőt, és én megismertetem a legszebb cigány asszonnyal! Nem fogja megbánni ám! – szólít meg nagy meglepetésemre egy tizenéves legényke, és alig hogy megszabadulok tőle, a szomszédban, a fűben ülő asszonyka kiált felém: „Fotografálja le az úrfi a csecsemet, és majd kiplakatírozza Budapesten!” – s nagy riadalmamra már gombolja is a blúzát.
A közelben varrottasokat árul egy kalotaszegi aszszonyság, hozzá menekülök, mire csak úgy foghegyről odaveti nekem: „Látja, én ahol lehet, kerülöm a cigányokat, nem szívelem őket!” A magyar asszony bánffyhunyadi, és Évának hívják, majd elmeséli, hogy még kicsi gyermek korában édesanyját egy cigány asszony csúful becsapta, ráadásul később megszégyenítette.
– Nekem nincs velük semmi bajom. Járnak hozzánk a faluba kereskedni. Dióért edényt adnak, üres üvegekért tányérokat, rongyért egy kis pénzt kapunk tőlük. Rendes emberek – kontrázik Éva barátnője, Bori nénje, aki Sztánáról jött. – Akadnak barátok és ellenségek is.
A vásár legizgalmasabb élménye természetesen maga az üzletkötés. Megint hangoskodásra leszek figyelmes – alkudozás folyik a cigányok között. A kiabálásnak se vége, se hossza. A vevő ötször-hatszor is elindul, de az árus minduntalan visszarángatja, hogy azután kölcsönösen szörnyülködjenek egymás legújabb árajánlatán. Végül nagy tenyércsapkodások közepette megtörténik az adásvétel.
A cigányok alkudozási technikája egyszerűen lehengerlő, és nem kevésbé jó az emberismeretük. „Nem bánja meg az úr, ha megveszi ezt a tulipántos ládát, a hollandok is ezt veszik! Látom, hogy tetszik magának – fordul hozzám az előbb üzletet kötő árus. – A Christi’s-aukción a tízszeresét fogja érni, nekem elhiheti” – folytatja.
A szöveg anyáról leányra, apáról fiúra öröklődő hagyományokon alapul: „Na, mennyit szán rá? Mutassa, hadd lássam a pénzt” – ismételgeti a régiségkereskedő az üzletelés ősi dramaturgiáját követve. Az egyezkedésből nem hiányozhat az egészséges ármánykodás, sőt a szitkozódás és a babonás köpködés sem. A szófordulatokkal arra ösztönzik a vevőt, hogy mielőbb nyilatkozzon. Az elhamarkodott döntésnek pedig könnyen böjtje lehet, hiszen néhány méterrel odébb akár félannyiért is kínálhatnak ugyanolyan portékát. Aki viszont „két pénzzel érkezik, és háromért akar vásárolni”, annak igencsak jól kell ismernie az alkudozás fortélyait.
Végül, hogy eleresszen az ószeresem, vásárolok három darab faragott gatyamadzag-behúzó botocskát. Abban a reményben teszem, hogy nagy sikere lesz mint apró szuvenírnek. Áruk egyenként ötven forint.
Bármerre induljon is az ember, vidám, felszabadult emberekkel találkozik. Csupán a koldusok rimánkodnak alamizsnáért. Ezek a beteg emberek, főleg a gyermekek szívszorító látványt nyújtanak. Talán mondanom sem kell, hogy ők kivétel nélkül mind cigányok.
Ahogyan megy le a nap, úgy terem egyre több zenész a lacikonyhák közelében, hogy muzsikájával szórakoztassa a mulatni vágyó közönséget. Este a sátortáborban tüzeket gyújtanak a főleg Magyarországról idesereglett fiatalok. Itt kizárólag népzenét lehet hallani.
A vásározók véleménye megoszlik abban, hogy melyik a legjobb vásári nap, de nekem a szombat tűnik a csúcsnak. Igaz, ilyenkor meglepő módon nem minden cigány kereskedő teszi ki a portékáját – nekik a vallásuk tiltja a munkát ezen a napon. Ők a szombatisták, azaz adventisták, akik hittételeiket, liturgiájukat, szokásaikat az Ótestamentumra alapozzák, így a hét ünnepét is szombaton tartják. Továbbá számtalan zsidó szokást vettek át, például ilyenkor nem dolgoznak. „Tartózkodnunk kell még a főzéstől, sőt a tűzgyújtástól is. Óvakodnunk kell a vasárnap megünneplésétől, hiszen a pápa, az antikrisztus rendelte el a vasárnap megülését. Ezzel akadályozza meg a Krisztus urunk eljövetelét” – magyarázza furcsa hagyományaikat az egyik szombatos, hiszen beszélgetniük, hála istennek, szabad.
Miután vasárnap befejeződik a kirakóvásár, másnap reggeltől élő portékák, bivalyok, szarvasmarhák és lovak cserélnek gazdát. Erdélyben manapság is sokan használják igavonásra ezeket a jószágokat, s népszerűségüket jelzi, hogy a lovak elkötése olyannyira mindennapos gyakorlat, mint a hajdanvolt betyárok idején az Alföldön. Pedig már Romániában is mikrocsipet ültetnek a csikók nyakszirtjébe.
– Egész bűnszervezet segíti a lókötőket. A rendőrök közül is többen – okít az egyik közeg. Tapasztalata szerint a tolvajok a szállítóknak adják tovább a paripákat, akik az üzéreknek juttatják el őket. A kereskedők pedig megvesztegetett állatorvosokkal ültettetik át a mikrocsipeket. Hogy a körülményes procedúra biztonságos és sikeres legyen, rendőri közreműködés szükséges.
A lókupeckedés az egyik legősibb cigány mesterség a kézműipar, a muzsikálás és a jóslás mellett. Feketetón is, ahol ló van, oda cigány is kerül előbb-utóbb.
– Hát, ha valami, no, az aztán az érdekesség! A kupeckedés! – csillan fel Paprika szeme, amikor az állatvásárra terelődik a szó, de rögvest el is kámpicsorodik, amikor megmondom neki, hogy én bizony nem maradok hétfőre, mert otthon van dolgom. Aztán mégiscsak felderül az arca: – Hát akkor legalább vegye meg az úrfi a szőnyeget! Csak kétezret kérek érte! Meglátja, jó vétel!
origo.hu
Egyre gyanúsabbak a körülmények az óvodából eltűnt gyermek ügyében – vajon ki lehet a felelős?
