Találkozás 1

– Kit keres, uram?
– Senkit, asszonyom, csak úgy találomra becsengettem.
– Szórakozzon a…
– Könyörgöm, ne csukja be! Odakint eleredt az eső, behúzódtam a kapu alá, aztán észrevettem, milyen álomszép szecessziós lépcsőházba csöppentem. Kár, hogy hagyták így tönkremenni.
– Azért csengetett be, hogy ezt elmondja?
– Nem, dehogy. Járkáltam emeletről emeletre, aztán megláttam az ön ajtaját, és megnyomtam a csengőt. Nincs rá magyarázat. Tudja, egyedül élek, és egy magányos embertől bármi kitelik.
– Én is egyedül élek, de még soha nem éreztem kényszert, hogy megnyomjak egy idegen csengőt!
– Velem is először fordult elő. Egyébként mióta él egyedül?
– Mi köze hozzá? Na, viszontlátásra!
– Könyörgöm, várjon! Tudja, édesanyám halála óta képtelen vagyok egyenesbe jönni. Olyan búval bélelt, savanyú ember lettem, hogy egyetlen nő sem marad meg mellettem. Két hét után mind lelki beteg lesz, tányérokat csapkod a falhoz, és egyik sírógörcsből a másikba esik. Feladtam. Már nem is próbálkozom.
– Ne adja fel, az a legrosszabb, mert rigolyás agglegényt farag magából. Valami áldott természetű nőt kellene találnia, aki szereti magát, és tiszta szívből segíteni akar. Soha nem nősült meg?
– De igen, szegény anyám halála után megnősültem. Lidércnyomás volt! Nem tudja elképzelni, mit éltem át!
– Legyen erős, el tudom képzelni, pedig én aránylag elfogadható házasságban éltem.
– Aránylag? Ezzel mit akar mondani?
– Jó ember volt a férjem. Kedves, figyelmes, százhúsz kilós, morgós medve, de lobbanékony természetű. Ha elborította a méreg, ütött. Bárkire kezet emelt. Rám is.
– Látja, ilyenkor azt gondolom, hogy talán jobb is egyedül.
– Aztán ötvenöt éves korában kidobták az állásából. Attól kezdve ivott, mint a gödény. Vagy itthon ült, vagy a kocsmában. Az őrület határára kerültem.
– Elváltak?
– Ahhoz nekem soha nem volt bátorságom. Nyolc éve halálra gázolta a villamos.
– Ó, ez nagyon szomorú. Van gyermekük?
– Sajnos nincs. A részletek nem tartoznak magára, de ha mindenáron tudni akarja, három terhességet nem tudtam megtartani, utána már nem is próbálkoztunk. És magánál mi a helyzet?
– Négy hónap után váltunk el, kisbabáról akkor még szó sem volt. Az ilyesmit meg kell tervezni. Az ember akkor alapít családot, ha már van mire építeni.
– Látom, maga az a tervezgetős fajta. Fogadni mernék, hogy szigorú napirend szerint él. Reggeli hét harmincötkor. És ha két percet késik, el van rontva a napja.
– Eltalálta, asszonyom.
– Egy cseppet se zavarja, hogy önmaga rabszolgája?
– Van, amikor zavar, de számomra akkor is a rend és a pontosság áll mindenekfelett.
– Én mindig azt teszem, amihez kedvem van. Az ember ne hagyja, hogy vállára üljön a magány, és károgjon a fülébe. Néha bőgni is szoktam. A könnyek elmossák a bánatot. Fekszem az ágyon, és ráz a zokogás. Maga is szokott sírni? Ja, persze, a férfiak eltitkolják.
– Nem titkolnám el, de nem szoktam sírni.
– Biztosan nem szerepel a napirendjében…
– Kár gúnyolódni. Megtörténik, hogy minden ok nélkül ököllel belecsapok a szekrény oldalába, vagy bemászok az ágyneműtartóba, és azt képzelem, hogy halott vagyok. A téves telefonhívásokat viszont szeretem. Tegnap például felvettem egy tortarendelést.
– Nézze, nekem most már dolgom van…
– Várjon még, ne csukja be!
– De becsukom! Talán az eső is elállt. Igazán jól elbeszélgettünk.
– Tényleg jól elbeszélgettünk. Viszontlátásra!