Új gazdaság, új állam és új politika

Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat, köszönöm, hogy eljöttek, és szeretetteljesen fogadtak bennünket, a konzultációs testület minden tagját. Köszönöm, hogy itt vannak, és ha tehetik, akkor egy hét múlva, október 23-án a Műegyetem elé is legyenek kedvesek, és jöjjenek el a közös ünneplésre. (…) Bátraké a szerencse: a Nemzeti konzultáció végére mindannyian megtapasztaltuk, hogy botozás ide, rángatás oda, kötözködés balról, kötözködés amonnan, azért végül mindannyian rendesen ki lettünk fizetve az önök szeretetével, és mindenki, aki ebben a testületben részt vett, erősebben és gazdagabban távozott.
Hogy is mondta Einstein? Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megcsinálni, míg nem jönnek valakik, akik erről semmit sem tudnak, és megvalósítják azokat. Hányszor mondják, a magyarok kiábrándultak, elfordultak a közélettől, mindenkit a saját baja húz, nincsenek közös céljaink, nem látjuk értelmét a közös cselekvésnek, és ezért nem hiszünk többé a közös felemelkedés lehetőségében. Aztán jönnek valakik, és mintha egy más kép bontakozna ki. Idézzük föl a nemzeti petíciót, másfél esztendővel ezelőtt egymillió-háromszázezer ember írta alá. Ilyesmire hazánkban eddig nem volt példa. Ez év tavaszán sok százezer ember szavazott arról, hogy ki legyen Magyarország köztársasági elnöke, és végül az a jelölt lett Magyarország harmadik köztársasági elnöke, akit a legtöbben szerettek volna az emberek ebben a tisztségben látni. És májustól kezdődően több mint másfél millió polgár mondta el a véleményét az ország jövőjéről.
Az ezerszínű Magyarország
A Nemzeti konzultációt az a tény indította útjára, hogy Magyarország szekere elakadt. Az a tény indította útjára, hogy úgy éreztük, mintha egyre többen gondolnánk úgy, hogy nélkülünk is ki lehet emelni a kátyúba futott kereket. Nem lehet, kedves barátaim! (…) Több mint egymillió-ötszázezer ember mondta el a gondolatait a múltról, a jelenről és a jövőről. Köszönöm ezeket a véleményeket, köszönöm az elismerő szavakat, köszönöm a kemény és olykor bizony igen éles bírálatokat. Találkoztunk idősekkel és fiatalokkal, családokkal és egyedül élőkkel, munkásokkal, gyárigazgatókkal, vidéki gazdákkal, mérnökökkel, nagyvállalkozókkal, tehetős emberekkel és nélkülözőkkel. Találkoztam jobboldaliakkal és baloldaliakkal, találkoztam olyanokkal, akik mind a két oldalt elutasították, találkoztam olyanokkal, akik bátrak voltak, határozottak és tettrekészek, és találkoztam olyanokkal is, akik nem tudták, mihez kezdjenek, és nem tudták, hogy mi lesz velük. A magunkfajta közéleti embereknek, parlamenti képviselőknek, politikusoknak nem árt időnként szembesülni azzal, hogy az élet keményebb és konkrétabb kérdések elé állítja az embereket, mint az, hogy ki melyik párttal szimpatizál. Szántás, hegesztés, szívműtét vagy óvodai műsor közben kevesen gondolnak pártokra, jobb- vagy baloldalra. A média és a politika beskatulyázza az embereket. Valójában ezerszer színesebb a magyar világ, sokkal többfélék vagyunk, mint ahogy a politikusok és az újságok beszélnek rólunk, magyarokról. Nagyszerű élmény volt találkozni több hónapon keresztül ezzel az ezerszínű Magyarországgal. (…) A sokmilliós személyes és különböző vélemény számos ponton találkozik, keresztezi egymást és egyesül. Nekem az itt ma a hivatásom, az a dolgom, hogy ezeket a találkozásokat, kereszteződéseket és egyesüléseket megpróbáljam összegezni. (…)
A mi történetünk egy vallani készülő miniszterelnökkel kezdődött. Az utolsó pártállami miniszterelnök bevallotta, hogy az adósságunk jóval nagyobb, mint amit korábban az embereknek mondtak. Az államadósság akkor már közeledett a húszmilliárd dollárhoz, és a rendszerváltó kormányváltoztatáskor meghaladta a huszonnégymilliárd dollárt. Németh Miklós – hiszen róla van szó –, 1989-et írunk, történelmi tettet hajtott akkor végre. Vallomásában beismerte, hogy a kommunista gazdaságpolitika megbukott. Ez volt a jel, ami mindenkit meggyőzött, hogy eljött Magyarországon a változás ideje. A változásért korábban már sokan dolgoztak, de a jel mégiscsak ez a vallomás volt. Akkoriban mindannyian egy színesebb életről és egy színesebb világról álmodtunk. Arra is emlékezhetünk, hogy a közös álmainkból akkor, 1989–90-ben közös akarat lett, és ez a közös akarat elég erős volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a változás. A változás pedig meghozta a demokráciát és a szabadságot. (…) Azt gondoltuk, többet nem fordulhat elő az, ami akkor megesett velünk, hogy tudtunkon kívül, akaratunk ellenére eladósítanak bennünket. Azt gondoltuk, nem fordulhat többé elő, hiszen a demokrácia és a szabadság majd megvéd minket ettől. Megvéd attól, hogy a szemünkbe hazudjanak. Megvéd attól, hogy az orrunknál fogva vezessenek, hogy a fejünk fölött döntsenek, és megvéd attól, hogy eladják a jövőnket, és megvéd attól is, hogy bármikor bárki még egyszer Magyarországon azt a bátorságot merje magának venni, hogy ha valaki mindezt szóvá teszi, akkor azt mondják neki, hogy fogja be a száját. (…) Sokat vártunk a rendszerváltástól. Világosan kiolvasható az önöktől kapott válaszokból, hogy lehetőséget és védelmet vártunk, anyagi biztonságot és jólétet. A nyugdíjasok azt várták, hogy a nyugdíj ne legyen segély, hogy a ledolgozott évek után jöhessen a megérdemelt és biztonságos pihenés. A munkavállalók azt várták, hogy lesz biztos munkahelyük, azt várták, hogy egyre inkább megbecsülik a munkájukat, és a fizetésük egyre inkább meg fogja közelíteni a nyugat-európai fizetéseket. A fiatalok azt várták, hogy lehetőséget, segítséget kapnak a tanuláshoz, a pályakezdéshez, a családalapításhoz, az otthonteremtéshez, lehet majd utazniuk, láthatják a világot. A családok azt várták, hogy lehetőségük lesz gyarapodni számban és anyagiakban. Azt várták, különösen a nagycsaládosok, hogy ne nézzék többé őket csodabogárnak. A vállalkozók azt várták, hogy ők is lehetőséghez jutnak. Nem csak az állami nagyvállalatok, a magyar kis- és középvállalatok is. Várták, hogy egyszerűsödik és könnyebbedik az adózás, az állam megvédi a magyar vállalkozók érdekeit, a magyar termékeket, és az állam majd garantálni fogja a tisztességes versenyt és a tisztességes kereskedelmet. (…)
Azt hittük, hogy a rendszerváltoztatás önmagában gyógyír lesz a bajainkra. De nem így lett. Így utólag visszatekintve mintha a magyarok azt képzelték volna a rendszerváltoztatásról, hogy olyasmi lehet, mint egy nyugati Coca-Cola-automata. Fölül bedobjuk a szabadságzsetont, alul meg kijön a dobozolt jólét. Dobáltuk a zsetonokat, de csak nem jött a dobozolt jólét. Kezdtük egyre inkább úgy érezni, hogy a várakozásaink nem teljesülnek. Mintha mégsem lett volna minden jó. (…) Olyan volt ez a helyzet, mint amikor az ember a régi, lassan már düledező lakásából egy új otthonba költözik. Azzal a reménnyel költözünk mindig ilyenkor, hogy ott minden jobb lesz. Aztán kiderül, hogy csak azért, mert egy új lakásba költöztünk, ez nem oldja meg a munkahelyi problémáinkat, a betegségeket, a családi gondokat, és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy mégsem felhőtlenül boldog az új lakásában.
Szenvedő ország, szenvedő kormányfő
Így érkeztünk el a jelenhez. A bennünket szerető és ismerő külföldiektől többször hallottam már, hogy mi magyarok szép országban élünk, okos embereket adtunk a világnak, komoly tetteket hajtottunk végre még a XX. században is. Mégis, ahelyett, hogy büszkék lennénk minderre, mintha inkább nekünk, magyaroknak ott lent, mélyen belül egyfolytában fájna valami. Azt mondják ezek az emberek, hogy a magyaroknál a mosoly meg az öröm sohasem teljes. Mintha szenvednénk, mintha szenvednének valamitől. S valóban, a nemzeti konzultációs kérdőívekre adott válaszokból egy szenvedő ország képe bontakozott ki előttünk. Mindenkinek más nyomja a szívét, és az egyik nem érti meg a másik baját. (…) Mindenki szenved valamitől. Akinek rosszul megy a sora, attól, hogy úgy látja, néhányan érdemtelenül az ő kárára szedték meg magukat, és most még nekik áll följebb. Sokan attól szenvednek, hogy a Kádár-korszakban jobban éltek, és visszasírják azokat az időket. Attól is sokan szenvednek, hogy bár ők tisztességesen és becsületesen dolgoztak, úgy érzik, csak azok jártak jól, akik jókor voltak jó helyen. A jobboldal, mi pedig attól szenvedünk, hogy félbemaradt a rendszerváltás, és túl sok mindent örököltünk a diktatúrából. De a baloldal is szenved, mert úgy érzi, hogy az ország másik fele bűnösnek bélyegzi őket. És a fiatalok is szenvednek attól, hogy hiába a sok tanulás, a második, harmadik diploma, nincsenek kilátások, alig van munkahely, és kérdéses a jövő. De mindannyian szenvedünk a bürokráciától. Sokan élnek a gyanúperrel, hogy a bürokrácia szövevényesebb és hatalmasabb, mint a diktatúra idején. Mindannyian szenvedünk attól, hogy kettészakadt a magyar gazdaság. Az egyik része sikeres, és valóban sikeres, ezek elsősorban nagy nemzetközi vállalatok és néhány nagy milliárdos magyar cég. Ez örvendetes, de nem oldja meg azt a gondot, hogy Magyarországon négyszázezer munkanélküli van. Nincs tisztességes verseny, nincs tisztességes kereskedelem, nincs egyenlő elbánás. Hiába dolgoznak, úgy tűnik, a nagy hal szükségszerűen meg akarja és meg fogja enni a kis halat. Ez a másik része az országnak szenved, mert úgy érzi, napról napra a túlélésért küzd. A határon túli magyarok szenvednek attól, hogy úgy érzik, kitaszítja, ellöki magától őket az anyaország. A belmagyarok, akik itt élnek Budapesten, meg attól szenvednek, hogy úgy gondolják, a határon túli magyarok ide akarnak jönni, és el akarják tőlük venni még azt a keveset is, ami van. Sokan szenvednek a rengeteg adótól, különösen azok, akik szeretnének nyugodtan aludni. (…) Képzeljük el, még maga a kormány is szenved attól, hogy mindent meg akar változtatni, mindenbe belekap, és így tulajdonképpen semmit sem tud megváltoztatni. Horribile dictu, még maga a miniszterelnök is szenved attól, hogy nem lehet egyszerre kint és bent is egeret fogni. Nem lehet valaki egyszerre király és jobbágy, nem lehet valaki egyszerre a rendszerváltoztatás sikeres milliárdos üzletembere, és egyúttal a baloldal vezetője. (…)
Mintha egyre többen hinnénk azt, hogy szenvedni kötelező. (…) A Nemzeti konzultáció értelme, igazi küldetése éppen az lett, hogy ki tudjuk mondani: nem kötelező szenvedni. Ugyanis tehetünk azért, hogy az elvesztett életöröm visszatérjen hozzánk, ismét bekopogjon Magyarországra. (…) Mintha nagyon sokan nem akarnánk elfogadni, hogy amit vártunk, az nem teljesült. Először csak oldalba taszítottuk azt a bizonyos kólaautomatát, aztán ütögetni kezdtük, aztán jó magyar szokás szerint rugdostuk is. Mégsem kaptuk meg tőle azt, amit akartunk, és mondjuk ki: már nem is fogjuk megkapni. Nem véletlen, hogy ismét nő Magyarországon azoknak a száma, akik elvágyódnak az országból. A fiatalok érthető módon külföldre vágyódnak, az idősek, szintén érthető módon, a múltba vágynak vissza. Ma még mindannyian mást okolunk a magunk szenvedéséért, és a maga szempontjából szinte mindenkinek igaza is lehet. Mindez bezár bennünket a tegnap szűk lehetőségei közé. Magyarország egy olyan ország, ahol mindannyian a tegnapban élünk. A nyolcvanas, kilencvenes éveken rágódunk. Barátaim, a tegnap vitáit folytatjuk! (…) A nemzeti konzultáció fő üzenete az: zárjuk le a tegnap vitáit, mert a tegnap vitáit nem lehet megnyerni. A rendszerváltoztatás korszakának vége. Betöltötte hivatását, ne várjunk tőle többet. Megteremtette a szabadságot, megteremtette a piacgazdaságot, ennyi volt benne. (…) A szabadság teret ad, de nem hoz megoldásokat. (…) Eljutottunk a diktatúrából a demokráciába. Sokan hoztak nagy áldozatokat, hogy ez sikerülhessen. Sikerült, ez a tizenöt év a miénk. Suvickoljuk ki, tegyük be a vitrinbe, és a múlt vitái helyett forduljunk a holnap kérdései felé. Tegyük fel a kérdést, honnan is indultunk. Egy jeltől, egy vallomásra készülődő miniszterelnöktől, aki bevallotta, hogy a kommunista gazdaságpolitika megbukott. Az a politika adóssá tett bennünket. Ez volt a jel, amiből mindenki megértette, hogy változtatni kell. A jel ismét itt van az orrunk előtt, csak észre kell venni. Egy miniszterelnök újra vallomást tett, bevallotta, hogy az ifjú kommunista gazdaságpolitika is megbukott. Ha így megy tovább, az euróhoz sohanapján fogunk csatlakozni. Bevallotta, hogy sokkal több pénz hiányzik, mint amit eddig beismertek. Bevallotta, hogy az adósságunk gyorsabban nő, mint a kommunista gazdaságpolitika idején növekedett. Hiába, az ifjak gyorsabbak!
Változtatni kell, amíg nem késő
Bebizonyosodott, hogy a demokráciában ugyanúgy tönkre lehet tenni egy országot, mint egy diktatúrában. A demokrácia nélkülözhetetlen feltétel, de önmagában kevés. Minden ismét arra figyelmeztet bennünket, hogy változás kell, meg kell újulnunk, itt az ideje, hogy kitörjünk a tegnapból, és betörjünk a holnapba. (…) Változtatni kell, különben baj lesz. De változtatni tudni kell. Először is világossá kell tenni, hogy vannak hibák, amiket többször nem akarunk elkövetni. Be kell látnunk, hogy változtatni nem szabad erőszakosan. (…) Másodszor vannak olyan dolgok, amiken nem szabad változtatni, mert jók. A 13. havi nyugdíj például jó. Ezért meg kell tartani, sőt, a családi adókedvezményt, mint a kérdőívekből kiderült, szeretik az emberek. Az is helyes, hogy a fiatalok életén könnyítettünk, hivatásos hadsereg van, nincs sorkötelezettség, ezt is meg kell tartani. Vegyünk egy nagy levegőt, és ne féljünk kimondani, hogy voltak dolgok, amik a Kádár-korszakban is jók voltak. Nem attól voltak jók, hogy diktatúra volt, hanem annak ellenére. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben. Márpedig a biztonság egyik feltétele, hogy ami jó, azt meg kell őrizni, függetlenül attól, melyik történelmi korszakhoz vagy éppen melyik kormányzathoz kötődik. És harmadszor: vannak dolgok, amelyeken változtatni kell, és ha változtatni kell, akkor gyökeresen és mielőbb. Mert ha nem változtatunk, akkor hazánk néhány éven belül csődbe juthat. A csőd veszélye ma már valósággá vált. Még elkerülhető, de szükség lesz arra, hogy változtassunk, hogy megújuljunk. Józan, megfontolt, de mélyreható változásra van szükség, amely helyükre teszi a dolgokat. (…) Be kell fejezni a jó szándékú sületlenségek gazdaságpolitikáját. A jó szándék kevés, több kell: az értelem. Először is új gazdaság kell, amelynek eszköze a radikális adócsökkentés. Új állam kell, amelynek eszköze a radikális bürokráciacsökkentése És új politika kell, amelynek eszköze a radikális politikuscsökkentés. Új gazdaság, új állam és új politika. Ez a holnap, ezek tudják beteljesíteni a holnap lehetőségeit, azokat a reményeket, amelyeket mind a mai napig sokan még a rendszerváltozáson kérnek számon. (…) A szenvedés és a gyengeség a tegnap érzése. A holnap érzése az életöröm és a tetterő. A rendszerváltás megteremtett egy új országot, de nem volt ereje új életet teremteni. Nekünk most az a feladatunk, hogy megteremtsük a holnap életét, amely örömteli és tetterős. Új gazdaság, új állam, új politika a holnap életének alapjai. Jó, ha tudjuk, lehetséges, sőt eddigi szakmai tapasztalatom alapján azt mondhatom, szinte bizonyos, hogy a tegnap harcolni fog, és újabb lakatokat szerel majd a holnap ajtajára. Sebaj, kedves barátaim, ha nem nyílik, törjük rá, ez a dolgunk!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Szerkesztett változat