Többet már nem untatom az olvasót boldogult Betyár kutyámmal, csak még egy utóhang kívánkozna ide. Azt pötyögöm most a számítógépbe, hogy néhai kan kutyám (magyar vizslaként töltötte le a neki kiszabott másfél évtizedet) már se nem látott, se nem halott, nekiment az ajtófélfának, ha kiáltottál rá, sem kapta fel a fejét – felkapta viszont a ház új lakója, a szintén magyar vizsla szuka láttán. A tizenöt éves matuzsálem és az egyesztendős szuka! Megrontás? Hiszem, hogy nem. A frigy létrejött.
Hát most, pár napja itt duruzsol, vinnyog, terpeszkedik négy ennivaló kis vizsla – két úr, két hölgy –, az elsőnek érkezettet máris Betyárnak kereszteltem, maradjon meg világvégéig szívemben a szent és oszthatatlan barát, O. Kovács Attila főszerkesztőm kutyusának emléke, aki már itt szunyókál a kert sarkában a föld alatt…
Aktívak az ifjak, a mamának alig van ideje dologra menni, enni, inni. Reggelente kiviszem a kismamát egy körre levegőzni, ugatni, hancúrozni – boldogult férje is kivágyott annak idején szimatot fogni, leányt keresni.
Itt jönne most a lényeg, amiért ezt a cikket írtam: keressétek meg a magatok Betyárjait, mert nélkülük sovány az élet, rút a napfény, fonynyadt a levegő. Kapaszkodó kell a mindennapokhoz, e nélkül csak ténferegsz a világban. Én megtaláltam, aztán elveszítettem. Most itt vinnyognak a kicsik, nekem meg a szívem fáj, de valószínűleg ez a dolgok rendje: élünk és meghalunk. De azért jobb, ha előre nézünk.
Én a négy pici vinnyogót nézem. Láttál már egyhetes magyar vizslát?
origo.hu
A náci karlendítő Karácsony és társai balhét provokáltak, közben élvezkedtek kicsit a drag show-n
