Veszélyben a hiteles áttekinthetőség

Több mint 15 éve működik a Kárpótlási Társadalmi Kollégium, még Antall József miniszterelnök hozta létre, és kérte fel Menczer Gusztávot az elnöki teendők ellátására, aki politikai elítéltként, maga is csaknem tíz évet raboskodott a Szovjetunióban, a Gulag börtöntáboraiban. Elvitathatatlan érdeme, hogy munkatársaival együtt felkutatta, szakszerűen rendszerezte a Szovjetunióba kényszerből kikerült, elhurcolt magyarok adatait. A társadalmi kollégium elnöke, a többi kollégiumi taggal együtt, nemcsak a II. világháború után a Szovjetunióba hurcoltak ügyével foglalkozott, hanem feladata volt kezdettől fogva az elmúlt 50 év két diktatúrája áldozatainak kárpótlásához a valós történelmi háttér feltárása. A kollégium tagjai a saját sorsukban megtapasztalt törvénytelenségek alapján alakították ki szakvéleményüket, így komoly tekintélyre tettek szert mind az ügyészek, mind a bírák körében.
Menczer Gusztáv részben történészi kutatásaira, részben a Szovjetunió levéltáraiban talált dokumentumokra hivatkozva, igazoltnak látja, hogy több mint 700 ezer magyar került ki a Szovjetunióba. Moszkvai hiteles források bizonyítják, hogy mintegy 560–580 ezer magyar hadifoglyot és közel 33 ezer magyar polgári személyt, valamint több ezer politikai elítéltet hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára. Az is tény, hogy mintegy kettőszázezer magyar sorsáról máig semmiféle adat nem áll rendelkezésre, mivel a fogolyszedés, -elhurcolás és a személyi adatok rögzítése között több hónap is eltelt, és ezalatt több tízezer fogoly halt meg, akinek neve máig ismeretlen.
A társadalmi kollégium elnöke azt is bizarrnak és méltatlannak tartja, hogy amíg az egyik oldalon a szabadságuktól vagy életüktől politikai okból megfosztottak, üldözöttek megszüntetendő intézménye áll, addig az új hivatalban, az eddig is működő Pártfogói Felügyelet és Jogi Segítségnyújtó Szolgálat jelentősen bővített szervezetei találhatók, amelyek jövőjét volt rabok és bűnözők pártfogó felügyelői és a foglár szemléletűek érdekei határozzák meg. Ez a meghurcoltak megaláztatását jelenti.
Lapunk július 2-i számában közzétette a kollégium kérésére annak a több száz magyarnak a névsorát, akiket a szovjet hatóságok tartóztattak le, ítéltek halálra vagy nagyon hosszú szabadságvesztésre, akik a rabságban vagy később, már hazatérve, elhunytak. Az ítéletüket semmissé nyilvánító hivatalos okmányt, adatok hiányában, a kollégium titkárságának nem sikerült az igazolt hozzátartozóknak átadni. Menczer Gusztáv elmondta, hogy az a missziós tevékenység, amit a Magyar Nemzet a lista közzétételével, a téma ébrentartásával magára vállalt, nem várt eredménnyel járt. Naponta sok száz telefonhívást kaptak, hozzátartozók érdeklődtek eltűnt szeretteik után. Eddig közel ötven családnak már sikerült átadni azt az okmányt, amely hatvan év után feltárja az ismeretlen rokoni sorsot. Mintegy száz hozzátartozói kapcsolat tisztázása van folyamatban. Menczer Gusztáv hangsúlyozta, hogy ezeknek az okmányoknak a jogos hozzátartozókhoz juttatása azért is fontos, mert a szovjet hadbíróságok titokban hozott koncepciós ítéleteinek kilencven százalékát bűncselekmény hiányában hozták meg. A perbe fogottak hat százalékát bizonyíték hiányában is elítélték. Csupán az összes per három-négy százalékában ítélkeztek köztörvényes bűncselekmény elkövetése miatt, az ítéletet mégis politikai okból hozták meg. Ezért a magyar politikai elítéltekre vonatkozó, most átadott orosz bírósági semmisségi határozatnak elsősorban tisztázó, erkölcsi értéke van. A szovjet lágerek túlélője vagy az ott elhunyt egykori rab hozzátartozója végre megkapta azt az okmányt, amellyel bizonyíthatóan igazolja akár a falujában is, hogy a rokona semmi törvényelleneset nem tett, ártatlanul, bűncselekmény hiányában ítélték halálra, végezték ki, vagy kapott tíz-huszonöt év közötti szabadságvesztés-büntetést. A semmisségi okmány átadója gyakran nehéz pillanatokat élt át, mert az okmányban szereplő tények megismerése – például kivégzés, lágerhalál – néhány családtagban sokkos állapotot idézett elő. Menczer Gusztávnak szomorúan és felháborodva kellett tudomásul vennie annak a gyalázatos elhallgatási gyakorlatnak a következményét, amelyet az elmúlt évtizedek mindent összemosó politikája okozott. Egyébként a perek felülvizsgálatát egy 1991-ben, Moszkvában hozott törvény írja elő azokban az ügyekben, amikor az eljárást 1917. november 7-e után folytatták le. Ezen törvény több évtizeden át elhallgatott tényeket hoz nyilvánosságra és tisztáz. Ezért külön tiszteletet érdemel a törvényt végrehajtó Oroszországi Föderáció katonai főügyészsége.
Az év végétől megszüntetendő társadalmi kollégium elnöke azt is felháborítónak tartja, hogy az üldözöttek számára ezt a fontos intézményt az átszervezéssel egy mindennel foglalkozó, nevetségesen megcsonkított főosztállyá fokozzák le akkor, amikor még legkevesebb harmincezer kárpótlási ügy van folyamatban, és vár megnyugtató elintézésre. Megoldásra vár az 1947. évi párizsi békeszerződés bizonyos pontjainak végrehajtása, amely szerint Magyarország felelősséggel tartozik a II. világháborút követően a magyar állampolgárok külföldön elkobzott tulajdonáért. Továbbá: a lakosságcsere-egyezmények alapján áttelepített személyek kárpótlása korábban csak elkezdődött, de aztán abbamaradt. Az Alkotmánybíróság még 1996-ban kötelezte az Országgyűlést megfelelő törvény meghozatalára, ami azóta – többszöri figyelmeztetés ellenére sem – sem történt meg, így a kormány folyamatos mulasztásos alkotmánysértést követ el.
Ez év június 20-án a Fidesz három országgyűlési képviselője – Németh Zsolt, Domokos László, Potápi Árpád – önálló indítványban törvényalkotást javasolt az elmulasztott kárpótlási kötelezettség teljesítésére. Például nem történt meg azon személyek kárpótlása, akiket szülőföldjükről elüldöztek, vagy a lakosságcsere-egyezményekkel telepítettek át Magyarországra, és akik ennek kapcsán szenvedtek tulajdoni sérelmet. Csehszlovákiából 1945–1948 között mintegy 35-40 ezer magyar menekült át, a lakosságcsere következtében pedig 76616 magyart telepítettek át Magyarországra. A Jugoszláviából (Délvidékről) Magyarországra menekült magyarok – elsősorban bukovinai székelyek, moldvai csángók és boszniai magyarok – száma több mint tizenhétezerre tehető. Tehát lenne a kárrendezések ügyében még mit tenni. A kérdés csak az, hogy ezeket hol, kik és kikkel fogják végrehajtani? Milyen szakemberekkel, ha az erre szakosodott intézményt a Gyurcsány-kormány megszünteti, a szakembereket elküldi. Ma az átszervezendő iroda munkatársai között teljes a létbizonytalanság. Azzal mindenki tisztában van, hogy a kárpótlást egyszer – ha lehet, minél előbb – be kell fejezni, azonban azt megfelelően előkészítve, a nehéz munkát megköszönve lenne illő megtenni, nem pedig „suba alatt”.
A Magyar Nemzet értesülése szerint a Központi Kárrendezési Iroda megszüntetésének hátterében egyéni érdekek, pozíciók megtartása húzódik meg. Ugyanakkor a csaknem tizenöt kilométer hosszúságú irattárnak szaklevéltárrá való átalakítása, a kutatók számára hozzáférhetővé tétele háttérbe szorul vagy kétséges. A XX. század hiteles történelmi áttekinthetősége, e nélkül az anyag nélkül lehetetlen. Jelenleg úgy néz ki, hogy ez a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen adatbázis az érdektelenség miatt ebek harmincadjára kerülhet. Súlyos aggodalmakról hallani: az intézmény megszüntetésének végső célja, hogy éledjen újra az össznépi amnézia, mert amiről nem beszélünk, amiről nem tudunk, az nem is létezett.