Fogoly

A New York-i Ansonia Hotel éttermében vagyunk. A fekete bigband diszkréten játékba lendült, feljajdult egy magányos trombitahang, aztán lágyan ráúszott a ritmus, mintha egy parányi gőzmozdony robogott volna a terembe a lakkcipős lábak között, és máris megszólalt a Maple Leaf Rag. Szórványos taps a teremben, valaki jókedvében füttyentett. Harry Houdini rámosolygott a legénybúcsúra gyülekező barátaira, és bár néhány szék még üres volt, Bronfman (Selyem) Arnold már javában töltötte magába a whiskyt, az ördöngös Sam Estomato narancskrémmel töltött sonkát tömött magába, közben a szomszédjával megpróbált tréfás sírverset faragni Harry esküvőjére. Az üvegajtón éppen belépett a jó öreg Nutbreaker, és Harry nyomban felugrott, hogy elé siessen. Nutbreaker az asztalhoz érve teátrálisan meghajolt, közben tyúktojást húzott elő a füle mögül, majd két ujjával könnyedén karikára hajlított egy kést. A barátok megéljenezték a mutatványt.
A pincérek kezdték kihordani a jéggel teli ezüstvödröket a pezsgőhöz, s ekkor Harry elérkezettnek látta az időt, hogy még vacsora előtt felkeresse az alagsori mosdót. Lerobogott a bárpult melletti felszőnyegezett lépcsőn, s jókedvűen sétált végig a gőzfűtés sistergő csövei alatt, még fütyölt is valami érzelmes dallamot.
Kezet mosott, megfésülködött, igazított a frakkja plasztronján, végül szivart dugott a fogai közé, leharapott végét fickósan a sarokba köpte, és rágyújtott. Egy darabig bámulta az arcát a tükörben, önmagára kacsintott, és ezt suttogta: hohó, még nem késő megszökni! Kicsit elszégyellte magát. Mi lenne, ha Wilhelmina ezt hallotta volna?
Akkor döbbent rá, hogy a mosdó foglya lett, amikor már két perce hiába feszegette az ajtót. Valahogy bekattant a zár nyelve, és semmilyen nyomásnak nem engedett. A kilincs lazán fityegett, talán a zár rugója tört el. Harry Houdini egy darabig tehetetlenül rugdosta az ajtót, közben veszettül káromkodott, végül segítségért kiabált, de éppen senki nem tartózkodott az alagsorban. Nézte a kis szellőzőablakot. Éppenséggel kiférne rajta, azonban a rácsot szerszám nélkül bajosan tudná leszerelni. Á, nem érdemes vesződni, előbb-utóbb úgyis jön valaki, és kiszabadítja. Újra segítségért kiabált, közben a két öklével püfölte az ajtót. Visszhangzott az egész alagsor, majd a hangok elhaltak.
Térdepelve tanulmányozta a kulcslyukat, aztán levette a cipőjét, kiütögetett vele egy szeget a falból, a csap kifolyóján ügyesen meghajlította, és a rögtönzött álkulccsal megpróbálta kinyitni az ajtót. Legalább tíz percig piszmogott, de nem jutott előbbre. Ismét dörömbölt, kiabált, de hiába. A düh elhatalmasodott rajta, újra és újra nekifutva megpróbálta a vállával kitörni az ajtólapot, de mintha kősziklából faragták volna. Aztán szakszerű rúgásokkal kísérletezett. A talpával erőteljes, célzott csapásokat mért a kilincs alá, aztán a zsanér felőli oldalon is próbálkozott, de eredménytelenül. Újabb keserves káromkodásban tört ki, amikor észrevette, hogy az utolsó rúgásnál végigrepedt a fenekén a nadrág, ráadásul a tenyere is vérzett, nyilván a szeg hajlításakor sérült meg.
Semmi pánik, gondolkozzunk – próbálta magát fegyelmezni. Körbejárta a mosdót, látta, hogy a fülkékben Jennings-féle vízöblítéses árnyékszéket helyeztek el, s Harrynak kitűnő ötlete támadt. Ledobta a frakk kabátját, gyorsan letörte az ezüst szivarosdoboza tetejét, s a peremét csavarhúzónak használva ügyesen leszerelte az egyik víztartályról a zárószellentyű emelőkarját. Ezt aztán a falból kitépett fa törülközőtartó talpával bekalapálta a zár és az ajtótok közé. Arra gondolt, hogy ha megfeszíti, s vállal rásegít, a zár megroppan, és könnyedén kipattan.
De nem roppant, nem pattant. A szellentyű egyszerűen eltört, éles vége pedig végigvágta Harry ingét. Dühében lekapta a lábáról az egyik cipőjét, és a falhoz akarta vágni, de telibe találta vele az amúgy is gyengén világító égőt, és a mosdó teljes sötétségbe borult.
Harry letargikusan leült a földre, fejét a két tenyerébe hajtotta.
– Ó, a bánatos, kurva életbe – suttogta maga elé.