Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.
Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. (Az agón görög szó, annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.) Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. (Outsidernek hívják a legszélen futó lovat.) Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző lettem. De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.
A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezője. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen, éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniok kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.
A nevezetes névtelenség megtartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése.
Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása.
Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek.
S minthogy bennem (Hamvasban) (is) mindegyikből van valami, számomra tökéletes.
Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán.
Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak tapasztalataim.
Szörnyű, amikor ég, de még szörnyűbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni.
Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége csak kedélybetegség.
De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben.
A vallás azt mondja: Isten előtt.
S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani.
A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; EGYEDÜL AZ EMBER ELÉGSZIK MEG KEVESEBBEL: AZ EMBERISÉG ELŐTT VALÓ NEVEZETESSÉGGEL.
Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság. (…)
origo.hu
Pacalpörköltből született hazai Guiness-rekord
