Koszovó rejtelmes jövője

A Vajdaság Koszovóra figyel. A vajdasági magyarok még inkább. S nem a tájékozódni kívánó polgár kíváncsiságával, hanem reményekkel és szorongással. Pedig az albánok lakta tartomány messze esik, az országnak éppen az ellenkező csücskében. Akkor miért kell oly messzire vetniük vigyázó szemüket? Nem egy ízben tapasztalták meg, hogy Koszovó helyzete a legközvetlenebbül hathat ki a tartomány magyar lakosságának sorsára. Kedvező, langyos fuvallat is jöhet délről, de komisz hideg légtömegek is megindulhatnak. S hogy ennél a sántikáló hasonlatnál maradjak: egyesek éppen vihartól tartanak. Olyan vihartól, amelyik a vajdasági magyarok felett tajtékzik majd. Egyelőre senki sem merné megjósolni, mi lesz Koszovóval, milyen megoldást találnak ki, hogy független is legyen, de mégse legyen egészen az. Bárhogy is lesz, Koszovóban a szerb kisebbség védelemre szorul, s ennek érdekében kell kidolgoznia megfelelő instrumentumokat a nemzetközi közösségnek. Hogy az albánok egyáltalán számíthassanak a függetlenségre, szavatolniuk kell a szerb kisebbségek jogait. Pristina tudja ezt, s a jó szándék hangoztatásával nincs is baj. De ez már régen nem elegendő. Belgrád pedig széles körű autonómiát fog követelni a szerbeknek, ez biztos. A konkrétumokat csak találgatni lehet, de látatlanban ki lehetne jelenteni, hogy amit a szerbek kiharcolnak Koszovóban, s amit a nemzetközi közösség számon is kér majd Pristinától, azt kérhetné magának a vajdasági magyar kisebbség is, amely – a kétmilliós albánság távozásával – a legnagyobb kisebbségi közösség Szerbiában.
Azt természetesen senki sem várja Belgrádot ismerve, hogy mielőtt a koszovói szerbeknek autonómiát követel, nyomatékként ugyanolyat ad a vajdasági magyaroknak is. Hiszen ezzel kezdhette volna: „ha Koszovó a demokratikus Szerbia kötelékében marad, olyan alkotmányos státust fog élvezni, mint amilyet a Vajdaságnak adtunk a Milosevics-rezsim megdöntését követően”. De a Vajdaság nem volt, s most sincs kívánatos pozícióban. Azóta sem állt helyre az autonómiája, pozitív példát tehát nem mutathatott vele Szerbia a világnak. Pedig többségében szerbek lakják. Mire számíthattak volna akkor az albánok? S erre éppen a nagyobb felhatalmazásokra törekvő Újvidék hívta fel a figyelmét, természetesen nem minden érdek nélkül.
Ha a vajdasági magyarok elég hangosan mondják, hogy nem lehet kettős mérce, tehát amit Belgrád a koszovói szerbeknek követel, azt meg kell adni a magyaroknak is, eszközt ad Európa, de Magyarország kezébe is, hogy ezzel serkentse a magyar autonómia elfogadására Belgrádot. Szerb autonómia Koszovóban, magyar autonómia a Vajdaságban. Igaz, a koszovói szerbség lélekszáma kisebb, százötvenezerre becsülik, a vajdasági magyarok kétszer anynyian vannak, ám ezzel csak a magyar argumentumok erősödnek. Természetesen korántsem azonos a két kisebbség helyzete, a látszólag sok hasonlóság ellenére sem. Hasonló a helyzet abban például, hogy mindkét tartomány északi részén van egy etnikai tömb, amely az anyaországra támaszkodik. (Az anyaország kifejezést Szerbia esetében talán korai használni, de jobb kifejezés híján most ettől eltekintünk.) A koszovói szerbek esetében szinte a teljes kisebbségi népesség a tömbben él, ennek okai külön elemzést érdemelnének, maradjunk annyiban, hogy a kölcsönös bizalmatlanság hozta létre ezt a szigorú elkülönülést. A vajdasági magyarok esetében éles etnikai határok nincsenek. Belgrádban mindent megtettek, hogy ezek elmosódjanak, s a tömböt szétzúzzák. Egy emberöltő alatt is drasztikus romlásnak lehettünk tanúi. A vajdasági magyar lakosságnak alig fele él az úgynevezett tömbben. De az is szórványosodik, s egyre szűkebb az a terület, amelynek lakosságát teljes joggal nevezhetnénk tömbmagyarságnak. Szabadka már régen nem tartozik ide. S akkor itt van az ennél is szórványabb: Nyugat-Bácska, Dél-Bácska és Bánát. Vagy Szerémség, a szórványoknak is a szórványa. Ilyen helyzetben milyen esélyeket hagytak a magyar területi autonómiának? A magyar többségű járások regionális önkormányzatát szorgalmazza az egyik, a perszonális autonómiát a másik párt, amely autonómiaformák, ha kell, talán egymást kiegészíthetik. Egységes állásfoglalás nincs a vajdasági politikai elitben. A területi autonómia esetében fájó kérdés, mi lesz a kívülre rekedt magyarokkal. A másik felével. Mindazonáltal a koszovói szerb kisebbség nemzetközi garanciákat is igénylő védelme biztosan segíti a vajdasági magyar autonómia ügyét.
A vajdasági magyaroknak azonban nemcsak ebből a szempontból – pozitív elvárásokkal – kell igen jól felkészülniük az eseményre, amelyet a szerbség Koszovó fájdalmas elvesztéseként fog megélni, s amely negatív indulatokat bocsáthat szabadjára. Ezt láthatták az újvidékiek, amikor tavaly márciusban szerb nacionalisták dühöngtek a tartományi székváros utcáin, félelmet keltve a kisebbségi polgárok körében, s ezt tapasztalhatták Belgrádban is a muzulmánok, akiknek a dzsámijukat perzselték fel a rendőrség cinkos tétlensége mellett a bosszúálló „hazafiak”. Ez volt a tolerált „jogos felháborodás” a Koszovóban elkövetett szerbellenes atrocitások miatt, s egyben rámutatott a vajdasági magyarság túszhelyzetére is.
Ha ilyen szélsőséges lecsapódása feltehetőleg nem is lesz a koszovói fejleményeknek, a nemzeti türelmetlenség fokozódásával mindenképpen számolni kell, s fel kell erre hívni a nemzetközi közösség figyelmét is. Brüsszelben szót kell ejteni róla mint potenciális veszélyről. S Belgrád tudomására hozni, hogy az etnikailag vegyes környezetekben neki kell gondoskodni minden polgár biztonságáról.
Lehetséges azonban egy, nem csak a kisebbséget – de őt fokozottabban – veszélyeztető következménye is a koszovói rendezésnek. Ez pedig az amúgy is legerősebb Szerb Radikális Párt olyan méretű felfutása, hogy egyedül szerez a kormányalakításhoz szükséges többséget a szerb parlamentben, mégpedig demokratikus választásokon. Eddig ugyanis hiába volt a legsikeresebb párt a megméretésen, koalíciós partner híján nem tudott hatalomra jutni. Most is a radikálisok vezetik a népszerűségi listákat, mondják a közvélemény-kutatók. Ha most lennének a választások, Seselj radikálisai több mint harminc százalékot söpörnének be. Az ismét és véglegesen elvesztett „koszovói csata” tovább lendítheti népszerűségüket, s nem Borisz Tadics demokratái, illetve az általuk vezetett koalíció kerülne kormányra. Hogy ez a váratlannak nem nevezhető fordulat mennyire vetné viszsza Szerbia-Montenegró (vagy addigra csak Szerbia) csatlakozási esélyeit az EU-hoz, felesleges ecsetelni.
De jaj lenne a Vajdaságnak is. A legkiszolgáltatottabbnak. Hiszen jelenleg is a tartományban a legerősebb e szélsőségesen nacionalista párt, amelynek vezetője egyebek között a Vajdaságban elkövetett etnikai tisztogatás vádjával várja Scheveningenben a hágai bírósági tárgyalást. A tartományi székvárosban a radikálisok már hatalmon vannak. Ők pedig hallani sem akarnak a Vajdaság autonómiájáról, még kevésbé a magyar autonómiáról, különösen a területiről nem, amelyben, ugye, szerbek is élnének, mégpedig szerintük megalázó kisebbségi helyzetben. Ám radikális fordulat esetén már nemcsak az autonómia, hanem az alapvető kisebbségi jogok, illetve azok érvényesítése kerülhetne veszélybe.
A koszovói kérdés rendezésekor a vajdasági magyaroknak Koszovóra, a nemzetközi közösségnek pedig a Vajdaságra is figyelnie kell.