Manna

Föl sem merült senkiben, hogy elmentél. Föl sem merült senkiben, hogy nem lennél.
– Borzalmas lehet neked – mondtad Jezovicsnak a telefonban, amikor Hernádi Gyula meghalt –, ez olyan, mintha a testvéred halt volna meg.
– Na ja – mondta Jezovics.
– Testvér. De hát mi is testvérek vagyunk, igaz?
– Nagyon. – Jezovicsot fojtogatta a hegedű. Mintha a torkában akart volna megszólalni.
– Majd ha meghalok. – Várt. Mit mond erre Jezovics.
– Hogyhogy?
– Úgy. Ha meghalok.
– Nem halsz meg. Te is tudod.
– Mindenki meghal.
– Te nem.
Supka Manna nem e világból való volt. Más lény. Más szellem. Midőn Szalay Lajos temetésén Jezovics Miskolcon nyögdöste búcsúszavait, a szeme sarkából látta Mannát, kackiásan és kihúzott derékkal állott – mint egy angyal, rezzenéstelen, könnytelen arccal. Persze szép volt.
Mindig gyönyörű volt. Az sem földi jelenlétű. Égi. Más világból való. Ezüsttüzű szeme megvillant, s ékszeresen fölmetszette a világot. Talán ezért látott ennyire. Látékony volt. Belülről. Így látta festőit, grafikusait. Mintha a Peer Gyntből állt volna elő. Északi mesékből, hóragyogásból. Mintha futtában rénszarvasokat tartott volna a gyeplőjében, amelyek nekiszaladtak a hegyeknek. Szép volt. Ezerszeresen. Ismét látta a szépséget. Saját belsejéből. Szalayt, Tóth Menyust, Rékassy Csabát, Muzsnayt, Gaál Jóskát, Csohány Kálmust, Aba-Novákot, Pirk Jancsit, Tenk Lászlót, Sulyok Gabit, szerelmetes húgát, Földi Petyát, Kárpáti Tamást – nagy az isten sereglete. Szépsége bearanyozta az ő munkáik szépségét. Elevensége megelevenítette a képeiket. Belülről látta, nem e világból.
– Te – mondja a kagylóba Koller Editünk, kettőnk kedvence –, meghalt egyáltalán? Mintha meg se halt volna. Nem így vagy? Eszembe se jut, hogy nincsen.
– Na ja… – mondja Jezovics. – Mert van. Most is.
– Igen – Edit kiabál a telefonban. – Tudod, olyan szép volt, mint egy liliom. Ahogy az Akadémián is megjelent, elmosódott mindenki. Fiatalabbak, öregebbek, csúnyábbak, szebbek. Ő körbenézett, mint egy liliomos fejedelemasszony, és egyszerre, varázsütésre megtelt az íves terem földöntúli jelenléttel. Most sem hiszem el, hogy nincs. Azt hiszem, valójában átjárt hozzánk egy másik világból, kanyarított magára valami selyemkendőt, és fölrepült a mennyezetre. Szállongott. Érdekesen szép arca megnyúlt, mint egy Greco-angyal és te… Jezo, ahogy kirúzsozta magát, volt benne valami kihívó és dekoratív és földöntúli. A rúzs, maga a rúzs is, mintha más világ anyagából lett volna.
– Nem művészettörténész, hanem művész. Aki maga a belső csöndben ugyanúgy alkot, mint afféle középkori festő. Az Úr legyen vele.
– De hát vele van!
– Vagy ő van az Istennel, nemde?
– Benn voltál nála?
– Persze.
– Megismert?
– Súgtam a nevemet. Bólintott.
– Jaj, de jó!
– Editkém, be volt már lőve oxigénnel, nagyokat zökkent a tüdő. A homlok márványhéja ráborult, mint egy paripás sapka. Ó, Edit, hogy milyen szép volt! Mint mindig az életben. A vendéglőben, a kiállításokon – tudod, hogy készült! Hogy szerette magát beállítani, mint egy Stuart Mária – fenségesen, kérlelhetetlenül. A szoknyája redőit, a haj billenését, az ezüstfehér kunkort a hajában! Fogtam a kezét, erősen visszafogott, kezében tartotta még a rénszarvasokat. Futottak. Mintha Aase anyó lett volna. Erős, fölemelő, mintha ő biztatott volna. Nem sírtam el magam, szerencsére, fogtam a kezét, aztán ő átkapaszkodott az ágy vastag, fényes rúdjába s megemelkedett. Fogta a rénszarvasokat.
Peer Gynt: „Egy játékra, csudajóra,
Gondolsz még? Ugye, igen?
Emlékszel a nagyszerű lóra?
Aase: A paripánkra? Meghiszem!
P. G.: Ló lett Kari csúf cicája,
s befogtuk a szék elé –
S gyí: nyugatra Hold palotája,
Keleten Nap vára felé,
A Soria-Moria várba
robogunk völgyön-hegyen,
kamaránkban pálca várta,
hogy ostorod legyen…
A Soria-Moria várba
a király lakomára vonul.
Te feküdj csak a szánon, a csendben,
odaviszlek a hó mezején…”

No, akkor megszólalt a torkomban a hegedű.
Ő meg tartotta a rénszarvasokat.

„A nyak alatt a mellkason
tested finom felületén
olyan gyönyörű volt a bőr
amilyet sose láttam én

Mintha meg se haltál volna
mintha még itt volna Manna
mintha két örökzöld szemed
bennünk mindig megmaradna.”