Paprika és kipufogófüst

S z i g e t v i l á g

Gyakorta vergődök szavakkal. Amelyek közül mára sok már a túlpartra sodródott. Ahhoz képest, amit eredetileg jelentett. Ezer oka van ennek. Lehet egyszerűen a kopás vagy az egyszerűsítés. Máskor viszont a slamposság vagy éppen az eszelős rohanás. Gyakran azonban a tudatos hazudozás az ok, amellyel például a modern diktatúrák mindegyike élt, mióta a politika színházában nézőből főszereplővé avanzsált a tömeg, és Goebbels doktor megnyitotta a tömegek manipulálásának mesteriskoláját. Az effajta tudás lényege az a felismerés, hogy a tömeg az akaratán keresztül lát és azon keresztül hall. Leginkább olyasmit, ami kedvére van. Így lehetett a maroknyi kisebbség zsarnokságából „proletárhatalom”, az orosz, szovjet nagyhatalmi törekvésekből „internacionalizmus”, a szovjet nukleáris fegyverkezésből „békeharc”, a tönkrevert német hadsereg visszavonulásából rugalmas elszakadás. De ugyanígy lett napjainkban az amerikai tőke globális csörtetéséből szabad verseny, vagy a nyomában a kiseprűzött nemzeti kultúra helyén a hollywoodi hulladékból tömegkultúra és cukros löttyökből szárnyakat adó népital.
A verseny egykor összemérhető teljesítmények ütköztetését jelentette a két fél által közösen elfogadott és tisztelt szabályok keretei között, hozzáértő és pártatlan döntnökök felügyelete mellett. Ámbár az első világháború borzalmas vérveszteséggel járt, a fegyvertelen lakosság, sőt még a sebesültek, a hadifoglyok is némi védelmet kaptak. Másrészt viszont a harcokba fegyverrel beavatkozó civileket csakúgy kivégezték, mint a frontról megfutamodó katonákat. A szándékos és tömeges népirtás azonban a háború után jött divatba. Jellemző módon – legalábbis Európában – bevett gyakorlattá a kommunista és nemzetiszocialista diktatúra tette. Az a két zsarnokság, amelyik mindegyike szocialistának hazudta magát, és egymástól kölcsönösen sokat tanult. Azt például, hogy az ellenfelet meg kell gyűlölni, és azonnal olyasmivel kell megvádolni, amit maga tesz vagy szándékozik tenni. Bár mindkettő csúfosan megbukott, a közelmúltban mégis szinte egész Európa végignézte zokszó nélkül, hogy emberek ezreit gyilkolják le nemzetiségük miatt, s némi morgással azt, hogy tízezreket a Közel-Keleten – az amerikai fazonú szabadság nevében, főként nem csekély mennyiségű olaj reményében.
Napjainkban a verseny szó mifelénk többnyire álkulcs, mellyel a leleményes vállalkozóként reklámozott tolvaj bármilyen zárat ki tud nyitni. Amelyet persze eleve ilyen orvhasználatra eszkábálnak. Elegendő, ha a fickónak vastag a bukszája, naprakész a telefonregisztere, és furmányos a fiskálisa. Meg persze cipőtalpból van a bőr a képén. Mindegy, hogy a zár elvileg a tisztességet, a közérdeket vagy akár a törvényt és annak alkalmazását volna hivatott védeni. Valamiként ezt például a botrányos kecskeméti Malom Center vagy a gellérthegyi terasz skandaluma is tanúsítja.
De vissza lehet élni a verseny szóval másként, áttételesen is. Például úgy, mint az említett pezsgőgyári vigécből lett főnáci használta. Azaz népámításra. Mint teszik azt gyakran gyógyszernek nem minősülő patikaszerek esetében vagy szemfényvesztő politikai pótcselekvésként. Amint láthatjuk ez utóbbit manapság például az épített környezet, az építészet, az építészeti kultúra háza táján is. Mert szép és üdvös dolog ugyan, hogy a kormányzat időnként elismeri és villanófénybe helyezi a legjobbnak ítélt alkotásokat, illetve ezek szerzőit, de az építészet, az épített környezet ügyét igazán in statu nascendi, azaz a létrehozás folyamatában lehetne és kellene ténylegesen istápolni, támogatni. Mint teszik ezt így vagy úgy a legtöbb nyugat-európai országban, Angliában, Finnországban, Franciaországban vagy Svájcban például. Mert felismerték, hogy a legnemesebb mag is csak a jó és gondozott talajban ereszti mélybe a gyökerét.
Hogy miért ez a gondoskodás? Mert tudatában vannak, hogy az építészet szerves része a nemzet kultúrájának, meghatározója, összetevője az életminőségnek? Az ilyesmi pedig olyan fontos politikai kérdés, amelyen szavazatok tömege múlhat? Minden bizonnyal!
Ámbár az ilyesmi manapság mifelénk gyenge érv. Fél százada. Pontosabban Lukács György óta, aki az építészetet haszontalanként hajította a lomtárba, mivel a „monumentális társadalmi propaganda” céljaira alkalmatlannak ítélte. Ő eltávozott, a balhit azonban maradt. Csak annyit „modernizálódott”, hogy maximális profitot továbbra sem az építészet, hanem az olcsón megszerzett ingatlan ígér. De gyenge érv a fenti azért is, mert minden dübörgés ellenére maga a tudás, a kultúra támogatása jutott ebek harmincadjára. És nem is a pénzhiány miatt. Legyen szó akár zenei kultúráról, akár nevelésről, oktatásról, tudományos kutatásról. Ehelyett üres szavak zuhognak ránk a „tudásalapú társadalomról”. Klebelsberg Kunó annak idején azonban még nemcsak minden cikornya nélkül nevezte nevén ezt a célt, de rövid idő alatt többet is tett érte, mint azóta bárki. Ő azonban kultúrfölényről beszélt, és ennek érdekében cselekedett.
Klebelsberg művét, személyét, de még az emlékezetét is száműzték a kommunisták, lévén az ő Moszkvából vezényelt céljuk a tudás politikai kisajátítása és a társadalom mindenkori hatalmi érdekük szerinti idomítása. A fölény fogalma pedig éppen ahhoz a versenyhelyzethez kötődik ma, amelyik a kapitalizmust jellemzi. Amelyik ténylegesen nem is más, mint a magabiztos, mert bizonyított versenyképesség. Rangsor. Az, hogy valaki vagy briliáns zongorista-e, vagy képzett zongorahangoló. Vagy netán csak zongorilla.
Az építészet nem lóverseny, az alkotások nem versenylovak. És nem is sportteljesítmények. Nem olyanok, ahol az elsőbbséget a stopperóra vagy a centiméter egyértelműen eldönti. Azt még csak tárgyilagosan meg lehet ítélni, hogy két épület közül fajlagosan melyik az olcsóbb, sőt gazdaságosabb, de hogy melyik a szebb, a döntnök személyétől is függ. Még ha művelt és hozzáértő is. A képzetlen közönség erre a döntésre általában képtelen. És hogy ezt észre ne vegye, azt sugallják neki, hogy műveltség nélkül is bárki ítélhet, mert a tudást pótolja a hangerő, a minőséget a mennyiség.
Hogyan? Például egy internetes újság A bunkofonos Mórickától Pozsgay Imre sírjáig című irományban arra biztatja a „városlakó” olvasót, hogy válassza ki 19 új budapesti épület közül azt, amelyik neki leginkább tetszik. A kezdeményezés azonban penetránsan simlis. És nem is csak azért, mert a kedves „városlakón” valójában kizárólag budapestieket kell érteni. (Lévén a bemutatott épületek kivétel nélkül fővárosiak, melyeket a vidékiek túlnyomó része még kívülről sem is ismerhet.) De az internetes lap szégyentelenül rá is dupláz, amikor a névtelenségbe burkolózó szerkesztő előminősíti a bemutatott házakat. Nyilván, hogy biztosra mehessen.
A tizenkilenc bemutatott épületből kilencnek ugyanis Finta József a tervezője. Ő céltábla. Az építészt nem kell szeretni, és még a házait sem muszáj. A Parlament épületét elkészülte után például otrombán kigúnyolta, szegény kis termetű Steindl Imrét pedig egyszerűen gonosz törpének titulálta nem holmi névtelen e-skribler, hanem maga Ignotus. Akit ma is tisztelünk, ámbár nem ezért. Az Országház azonban ma is európai méltósággal áll az egykor még kék Duna partján.
De a lap még a látszatát is kerüli a tárgyilagos bírálatnak. Ehelyett szándékosan és oly provakatívan lejárató, hogy ellene az olyan ember, aki valamit is ad a tisztességére, nem védekezhet. A keretes felvezetés ugyanis imigyen kezdődik: „Amióta a magyar szellem két fáklyája, Jókai Anna és Pozsgay Imre egy testülethez tartozik, mindez ráadásul Orbán Viktor zászlaja alatt, mi folyamatos eksztázisban vagyunk. Noch dazu – folytatja – Finta József a Nemzeti Konzultációs Izé tagja, és olyan parókagyanús hajú építész, aki teletojta a fővárost építészeti jelekkel, de akiről mégsem tudni, hogy a Rózsadombi Taxisbarokk Pápája vagy a rendőrpalota technicista felhőkarcoló-építésze az igazi arca?” A Nemzetközi Kereskedelmi Központról továbbá megállapítja, hogy „a párkányzaton tonettszékről lopott ízléstelen mintázat, a homlokzat úgy hajladozik, mintha NSZK-márkával fizetnék érte, a tetején pedig ott meredezik a Szánalmas Pénisz, a kis fiatorony, ami a Mester szerint a bazilika kupolájára rímel. Reméljük, Ybl Miklós szelleme jól arcon fejelte ezért a Maestrót”.
Ha igaz az, hogy a stílus maga az ember – márpedig alighanem igaz –, itt akár be is fejezhetném. Az effajta homályba burkolódzó bérítészi blöffentések kapcsán sem etikáról, sem hozzáértésről nincs értelme beszélni. Olyan, mint egy gyomorfelkavaró falfirka. Ha ugyanis valóban az volna a szerző célja, hogy kipécézzen botrányosan igénytelen budapesti épületeket, akár szinte válogatás nélkül is felsorolhatna két tucat bevásárló-„izét”, és még hozzácsaphatna ugyanennyi kacsalábon forgó privát, kamerával és harci kutyával őrzött was gut und trágár újgazdag micsodát a Rózsadombról. Ha meg jók közt kereste volna a még jobbat, megnézhette volna a II. építészeti kiállítást a Dorottya utcában, amelyik az elmúlt tíz év díjazott házait és alkotóit mutatta be. De nem és nem! Ő megrendelésre dolgozik.
De kinek az érdekében gyalázkodik a szóban forgó lap? Ki állja a számlát? És miért csak Budapest a célpont? Az ilyesmit persze csak találgatni lehet. Lehetne, ha nem tudnánk azt, hogy a fővárost alkalmatlan vezetésének mára sikerült ramaty, gondozatlan és szinte működésképtelen állapotba manőverezni. S erről már a sebtében inszcenírozott forgalmi káosz sem tudja többé elterelni a figyelmet. Ezért valakiknek aranyat érhet a portál sugallata, mely szerint az a baj gyökere, hogy kapzsi és tehetségtelen építészek kicibálták a volánt a világhírű főpolgármester kezéből. Le velük!
Az ám, világhír! Linda Hales – a The Washington Post október 16. számában megjelent – írása szerint a közelmúltban megnyitott finn dizájnkiállításon a látogatók a plafonról belógatott lufigömbökből szippanthatják be egyes fővárosok illatát. Így Párizsét (Gauloises és parfüm), Budapestét (paprika és kipufogófüst), végül Helsinkiét (erdők és tenger).
Nota bene, Lenin elvtárs azt tanította, hogy a balhét mindig el kell vinnie valakinek. Lehetőleg olyan személynek, aki nem tud visszaütni. Például most Finta (és bandája). Nem kell az ilyesmihez más, csak egy földbe döngölő cikk a Pravdában. Aztán az elvtársak már joggal követelhetik, hogy a párt ökle csapjon le rá, büntetése szigorú és elrettentő legyen.
Bocsánat az anakronizmusért! Neki még csak Igazsága volt, internete még nem.