A kenyér háza

Szigetvilág

Akkoriban enyhe éjszakákon fölmentek az emberek a tetőre; kocka alakú házaikat – bibliai parancsnak megfelelően – tetőkorláttal látták el, hogy le ne essen senki bámészkodás közben. Nem volt még fényszennyezés, ezért napszállta után Korazim, Bethsaida, Betlehem, Jeruzsálem és a többi város felett föltárult a mindenség feneketlen, sötét tava. A Zsoltárok könyve nyolcadik részében a zsidók királya, Dávid fölnéz az égre, és így szól: „Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?”
Az ember az egyetlen lény, amely képes fürkészni az eget, a többit anatómiája vagy egyéb elfoglaltsága akadályozza ebben. Mióta ember néz az égre, gondolkozik – s az első, amit megállapít, hogy a világmindenség nagy, ő pedig kicsi. Ha tehetné, kimérné vödörrel az eget: na, mekkora, mekkora? Mi van rajta túl, és azon meg azon túl?
Misztikus filozófusok szerint a világegyetem belefér az agyunkba, sőt benne is van. A mindenség káprázat. Ülünk a tetőn, a minden közepén, ám ez a minden voltaképp semmi; az ember a végtelen boldogságú semmit tölti meg ábrándjaival. A szolipszista bölcselet is ebből a gondolatból merített. „Solus ipse”, azaz: egyedül van az ipse. Nem csak az eget találja ki folyton: a földet is, a másik embert, önmagát is, és még a kitalálást is; ám a káprázat – ezt már a napkeleti filozófusok teszik hozzá – a leleplezés szent pillanatában eloszlik, és marad a semmi ragyogása. A semmi a minden, a minden a végtelen, az idő körbeér, a tér önmagába fordul, ez mind együtt az isten, az isten pedig én vagyok, tat tvam assi, ahogy a szanszkrit mondja.
A materialisták számtanpéldába fogják a mindenséget. Semmi sem nagyobb, mint a számtan, és semmi sem nagyobb, mint az ember, az istent teremtő csodaszellem, ahogy Babits nevezi. Ül az ember a tetőn, a fejében minden mindennel találkozik és öszszefügg, és a párhuzamosok a végtelenben összesimulnak. Nincsen új az ég alatt; az alap, a mérték és a cél minden esetben ugyanaz. Ehje aser ehje, mondja az ember: vagyok, aki vagyok.
A gondolkozás a tetőn ülő ember ethosza. És ez a veszte is. Azt szokták mondani, a filozófia kérdezés – nem igaz, a kérdezéshez két fél kell. A filozófia körforgás. Nem kérdez és nem beszél, mert nincs kihez, egyedül van az ipse az ég alatt, és gondolkozik. És mér, és meregeti vödrével az eget. Minden mértékegység antropocentrikus; könyök, ujj, láb, öl, hüvelyk – hány hüvelyk ide a nap? Ember nélkül a világegyetem nem lenne nagy, de kicsi sem. Nem volna értelme a kérdésnek, sőt nem létezne kérdés.
De miért nem tud szabadulni a tisztelt olvasó a gondolattól, hogy végső soron nincs nála hatalmasabb? Azért, mert fél a csillagközi szakadékoktól, a közömbös és hideg ragyogástól; megsejti olykor, hogy a pár csillogó műhold meg rakéta dacára, amelyet széttüsszentett a naprendszerben, eléri egyszer az idő körfűrésze, s a párhuzamosok irtózatos karambolban fognak találkozni.
Nappal még emberléptékűek a dolgok. A nap elvakít, ha fölpillantunk, hát itt marad tekintetünk a felhők alatt, ahol tulajdonképp elboldogulunk: sereg sereggel szemben, párt párttal szemben, nő férfival, felekezet felekezettel, ország országgal szemben, gyógyszer a betegséggel szemben, felejtés a halállal szemben. Belátjuk és számolgatjuk az időt: ekkor itt leszek, akkor ott. Családunk van és nemzetünk, hazánk és munkahelyünk, szerelmesek vagyunk, és fiatalok és öregek és gyerekek. De este Dávid fölmegy a tetőre, és minden léptékét elveszíti. Szeretnék az égben horgászni, mondja Thoreau, melynek mélye csillaggal kavicsos.
Dávid túllát az égen. A Bibliát nem értő misztikusok és materialisták ezt úgy magyarázzák: lám, Dávid is fölteszi a bölcselet örök kérdését: „Kicsoda az ember?” Nem, Dávid zsoltárt ír, istendicséretet. Túllát a csillagokon, és látja Istent. Nem lesz eggyé a teremtővel, de érzi magán a leheletét. Belereszket – mert ebbe az ember belereszket –, s meg is nyugszik abban a pillanatban. Ezt a reszkető békességet nevezik a pszichológusok mysterium tremendinek, az istenközelség élményének. A gazdag király, sikeres hadvezér, elismert költő és zenész, a férfi, aki előtt ellenségei hódolnak, akibe Izrael leányai szerelmesek, most nagyon gyönge és kicsi. Isten tenyerén jó kicsinek lenni. „Kicsoda az ember, hogy gondod van rá?” Nem feszül a tudata pilléreinek, megérti, hogy nem kell mindent értenie; elég, hogy az, aki a világokat teremtette a semmiből, ért mindent – a kormányzás úgyis az ő dolga. Dávid tudja, hogy Isten alkotta, és ő adott neki országot, házat, feleségeket, gyerekeket, győzelmet és vereséget, ő vonzotta föl a tetőre fürkészni a csillagokat, és ő adta szájába a zsoltárt.
Az ember, míg a Bibliát nem ismeri, berzenkedik a predesztináció ellen. Pedig ha nincs eleve elrendelés, Isten sincs. Ha van Isten, akkor nincs véletlen, és nincs önkényes emberi akarat. Akkor ő minden akarat ura. Nincs, aki felelősségre vonja, de bárkit felelősségre vonhat. Ha van Isten, nem kérhető rajta számon háború, betegség, ínség, bűn, ördög és pokol, mert ha ő van, akkor az ő igazsága és méltányossága csak tökéletes lehet, a miénk pedig tökéletlen. A létező Isten nem mérhető a mi igazságérzetünkkel, mert minden igazság belőle fakad, s az igazság mértékét is ő szabja meg. Bármit tesz, annak egyrészt jónak, másrészt – a mi korcs, megromlott, önző és szituatív igazságérzetünk számára – érthetetlennek kell lennie.
A mindenségben nem fér meg a létező Isten és az ember szabad akarata. A teológusok már az egyháztörténet korai századaiban foglalkozni kezdtek a szabad akarat kérdésével, de máig nem tudtak megbirkózni vele. Miért? Mert rossz a kérdés. A szabad akarat a hellén filozófiából szivárgott be a teológiába, és az általa szült viták mentén egyházszakadások történtek, mert mindenki máshol akarta meghatározni a helyét. A töprengő ember folyton azt kérdi, hol az én szabad akaratom. A zsidók, akik az ószövetségi kinyilatkoztatást személyesen Istentől kapták, egy percig sem foglalkoztak szabad akarattal. Jézus sem, az apostolok sem. A szabad akarat nem szerepel a Bibliában, még csak szinonim kifejezés sincs rá.
Vannak persze praktikus isteneink, akiknek semmi bajuk a szabad akarattal. Be lehet tenni őket fiókba, farzsebbe, felakasztani a falra; besuvasztani egy vasárnap délelőttbe vagy néhány szikár tantételbe – lehet velük viccelni, beengedni vagy kizárni, elfogadni vagy elutasítani őket. Az ember alkotta isten mindig a cselekvésünk vagy gondolkozásunk tárgya. Nagyon aranyos, csak sajnos nincs; s épp akkor nincs, mikor kéne. Hiszen egyszer mindenki rájön, hogy kint van a tetőn, pucéran és egyedül. Rájön, hogy kicsi és gyönge, odalent maradt mindene, még a képzelőereje is, és már nem képes visszamenni érte. Akkor az eget feneketlen gödörnek látja, az istenei nincsenek sehol, és nem tudnak többé segíteni.
Dávidnak nincsen szabad akarata, ezért boldog. Azt állítja, ez a hatalmas Isten törődik vele. Mi baj érheti azt, akivel a Mindenható törődik? Jahve-salom, mondja Dávid. A salom békességet jelent; a héber nyelv logikája szerint a madár békessége az ég, a halé a víz, az ember békessége pedig az Isten. Áldás, békesség. Az általunk teremtett világ nem vezet békességbe: a misztikust bamba révületbe viszi, a materialistát meg aktivizálja, hogy nekiálljon megvalósítani a világát; így születnek többek között az ideológiák és a rémuralmak.
De azért vannak olyan bölcsek is, akik reménykedve nézik az eget. A háromkirályok valójában nem királyok, az eredeti szöveg szerint mágusok, így nevezték akkor a keleti filozófusokat. Ők hárman: profán háromság. A bölcsek olvasták a Bibliát, és lesték az eget. „És mikor meglátták a csillagot – írja Máté –, igen nagy örömmel örvendezének.”
Karácsony azt jelenti: inkarnáció, azaz testet öltés. Már az ószövetségi népnek megüzente Isten, hogy el fog jönni, azt is, hogy Dávid törzséből, asszony magvából származik, azt is, hogy Betlehembe fog megérkezni. Betlehem, ezt így lehet fordítani: a kenyér háza. Egy régi, magyaros bibliafordítás szerint Kenyérházán született Krisztus. Ahonnét az élelem, az élet származik. Jézus később így szól önmagáról: én vagyok az élet kenyere, az égből aláhulló manna. Szent beetetés. Ahogy a horgász beetet a tavon: kenyérdarabokat szór a vízbe, hogy oda gyűljenek a halacskák, ő meg kifogja, hogy megegye őket – de Isten nem ezért fogja ki a halakat, hanem azért, hogy megetessen. Hogy megetessen önmagával. Karácsony éjjelén Isten felszolgálta az úrvacsorát, az első eucharisztiát. A betlehemi éjszakán ragyog az ég, kitárul az égbolt, és az angyalok azt kiabálják, amint Lukács írja: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” És ez az evangélium, hogy e hatalmas, mindenható, létező és szabad akaratú Isten a javunkat akarja.
Istálló sötétjében zihál a szűz; József valami sebtében előkotort ronggyal idegesen törölgeti a homlokát, és ügyetlen mozdulataival felrebbenti az alvó legyeket; s végül a trágya- és szénaszagban gyönge gyereksírás hallatszik, Mária hátrahanyatlik, az ég ragyog. Néhány száz évvel korábban Ésaiás próféta, kezeit az ég felé emelve – akkoriban így imádkoztak, mint a gyerek, aki várja, hogy fölvegyék –, látva a világ hitetlenségét, felkiáltott: „bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál!” Ésaiást később akkurátusan kettéfűrészelték népe sötét szívű tagjai, mondván, ne beszéljen már annyit az Istenről. De mikor ütött az óra, a mindenség teremtője, aki kiméri a teret és az időt, egészen kicsiny emberré lett; József áldja az Urat, és toporzékol örömében, a napkeleti mágusok már a város szélén tudakozódnak, s lassan, álmosan cihelődnek a pásztorok is. És szerte a világon kicsap a harcterekre a szabad akarat, és tenyésznek a halál vírusai, mert nincsen békesség a világon, mert nem nagy az ember, de képzeli, Ádám óta mást nem is képzel. A materialista és misztikus pásztorok, filozófusok, mosónők és egyéb potentátok sokat töprengenek rajta, hogyan kéne magyarázni a karácsonyt, pedig nem magyarázatokra, hanem békességre vágyunk: arra, ami Dávid lelkét belepte ott a tetőn: micsoda az emberfia, hogy törődsz vele? Arra a békességre éhezünk, amely a filozófusok lelkét belepte, mikor meglátták a világ teremtőjét az istállóba vágó csillagfényben, Mária mellére tapadva, és leborulhattak végre előtte az emberi gondolat görcsétől megszabadulva. Azt predesztinálta a mennyei és földi téridőkön kívül, az örök pillanatban az Isten, hogy végigjárja az embersorsot. János evangélista leírja, hogy egy nyári éjszakán Jézus kint ült a tetőn egy öreg farizeussal, Nikodémussal, és azt mondta neki: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Mária, a prófétalelkű asszony boldog is meg fél is – még nem érti, hogy az emberparány kozmikus gőgjének büntetését ez a csecsemő fogja elszenvedni, aki telesírja a fura, motoszkáló betlehemi éjszakát.
Mi pedig csak szaladgálunk, akcióhajhász nemzedék, karácsonyról karácsonyra. Folyik az immanens beetetés: tömjük a kamránkat meg a bendőnket akciós bejglivel, akciós pulykával, mégis éhesek maradunk. Budapesten nincs békesség, és az idő is vacak. A város fénye eltakarja az eget, kivillognak a szobákból a karácsonyfák és a televíziókészülékek, mindenütt zene szól, és hiába fülelsz, nem hallod az angyalok énekét. Tele van szabad akarattal a város, és tele van a szíved háborúval és halállal. És úgy éjfél után csönd lesz, és fenn, az ég zavaros vizében ütni kezd egy templomóra. Békére éhes, Krisztusra éhes a világ.