Manapság egyre többen hangoztatják, hogy a hagyományos értékek közül főként a polgári mentalitás az állampárti évtizedek alatt eltűnt a társadalomból, így újra kell teremteni. Holott igen sok családban fennmaradt a polgári gondolkodás, s talán ez teszi lehetővé jövőbeni sikereinket is. Ön szerint valóban képesek voltak felszámolni ezt a szellemi, etikai hátteret?
– Inkább csak akarták volna, de azért szerte az országban sokunkban tovább éltek a hagyományok, a családokban fennmaradt a régi értékek tisztelete. Én is egy olyan pécsi nagy családból származom, ahol a tradíciókat generációról generációra átörökítették. A pécsi Notre Dame iskolába jártam, ahol még talán az ükanyám is tanult. Igaz, ezt az iskolát is államosították, így végül a pesti Patrona Hungariae-ban érettségiztem. Az ötvenes éveket nehezen éltük meg, hiszen édesapám tízévi hadifogság után a Szovjetunióban meghalt, s édesanyám két kisebbik gyermekével egyedül maradt. Se nyugdíjat, se kegydíjat nem kapott, így gazdálkodásból tartotta el családját. Nem voltak könnyű esztendők, édesanyám mégis megtanított arra, hogy észrevegyük mások gondjait, bajait. Talán ez lehetett az a lelki plusz, ami a polgári közösségek jelentős részét átmenekítette a diktatúra évtizedein.
– Hogy rögtön hidat teremtsünk a mával, sokak szerint ez a karitatív szemlélet az, amellyel még egy román nemzetiségű erdélyi polgármestert is „megfőzött”, hogy segítsen egy magyar óvodának.
– Tudom, mire gondol, ám a történet emberien egyszerű. Böjte Csaba ferences testvérrel köztudottan jó munkakapcsolatot ápolunk, s többször meglátogattuk dévai és többi, nagyszalontai, szovátai befogadóházait is. Mikor Szászvárosba mentünk, kiderült, hogy az új otthon már szinte készen áll, ám a gázfűtést csak nem sikerül bevezetni a bürokratikus akadályok miatt. Mikor az evangélikus és a református után az ortodox templomot is meglátogattuk, az alpolgármesternek udvariasan, de nyomatékosan többször is szóba hoztam a problémát. A város elöljárójának feltehetően olyan jólesett az érdeklődés, amit a görögkeleti hit iránt tanúsítottunk, hogy a látogatás végén magától jelentette ki: ne aggódjunk, lesz gázfűtés. Ugyanilyen segítőkészséget tapasztaltam Déván is a szintén román polgármester és alprefektus részéről, amikor megtekintették a gyermekotthon szép műsorát, s megköszöntem, hogy támogatják Csaba testvér intézményeit.
– Erre illik az a bibliai mondás, mely szerint több legyet lehet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel…
– Valóban, a segítő szándék nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül mindenkiből kihozható, csak barátsággal kell közelíteni az emberek felé.
– Megpróbálták összeszámolni, hány segítő akciója volt Dalma asszonynak az államfő feleségeként, de négyszáznál elakadtak. Egy azonban azonos volt minden alkalommal: a szegény, bajba jutott embereken igyekezett segíteni, gondjaikon enyhíteni – határon innen és túl.
– Megmondom őszintén, bár elhangzott ez a szám a díjátadási ünnepségen, én magam is meglepődtem, hiszen soha nem akartam erről statisztikát vezetni. Amikor öt évvel ezelőtt, férjem köztársasági elnöki beiktatása után a Karitász megkeresett, örömmel vállaltam, hogy együtt dolgozzunk. Ők pontosan tudták, mikor, hol a legfontosabb a segítség. A tiszai árvíz károsultjainak támogatása volt az első nagyobb lélegzetű program, s hasonló céllal Kárpátalján is háromszor jártam. Sokan nem tudják, hogy az anyagi segítségen túl mennyit jelent, ha valaki odaül egy idős asszony mellé, akinek a házát most vitte el a víz, és részvéttel meghallgatja panaszait. De ugyanígy örökké emlékezetesek maradnak azok az élmények, amelyeket sokszor elmondhatatlanul szegény kistelepüléseken szereztem. Amikor a Gólyahír akció keretében cipősdobozokban ajándékokat vittünk a határon túli apró falvakba, olyan iskolákban jártunk, ahol vattával tömték ki az ablakréseket a legdermesztőbb télben. Volt, hogy egy kisfiú egy letépett újságszélre csak a nevét írta le – Tódor –, s ezt adta ajándékba. Mai napig őrzöm ezt a kincset. A külsőrekecsini iskolában hasonlóan mostoha körülmények között tanulnak a kicsik, mindössze egyetlen osztályteremben, amelyet saját rajzaikkal díszítettek úgy, hogy még a mennyezetet is beborították a műveik.
– A Karitász önt jószolgálati követként aposztrofálta. S ahogy hírlik, a Polgári Magyarországért díjjal járó egymillió forintot is jó ügy szolgálatára ajánlja fel.
– Lehet, hogy profánul hangzik, de házimunka közben jutott eszembe, hogy egy alapítványt létesítek olyan tehetséges, kis falvakban élő, hátrányos helyzetű gyermekek részére, akik tovább szeretnének tanulni. A nemzet valódi kincse ugyanis ezekben az anyagi lehetőségek híján legtöbbször elkallódó tehetségekben is rejlik. Tudom, hogy egymillió forint erre kevés, de ha jóindulatú emberek az ügy mellé állnak – és ebben bízom –, akkor álmom megvalósítható. Ebben az is megerősít, hogy az elmúlt öt évben kapott ajándékokból tartott kétnapos vásáron is megmutatkozott az emberek jó szándéka: mára tízmillió forint gyűlt össze. Még a kisnyugdíjasok sem távoztak úgy, hogy ne választottak volna egy kis emléktárgyat, vagy ne dobtak volna be a perselybe pár forintot.
– Adjon tanácsot: hogyan bírhatják mások is hasonló figyelemmel és optimista energiával a hétköznapok megpróbáltatásait?
– Járjunk nyitott szemmel, és próbáljuk megérteni egymást! S ha most a szeretetről beszéltünk, engedje meg, hogy egyik legkedvesebb versemből vett részlettel, Babits Mihály Karácsonyi ének című költeményének utolsó két szakaszával kívánjak mindenkinek békés, boldog karácsonyt:
„Becsesnek láttad te a földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy »megszületett«!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
