Cs. Szabó László keserű évszázada

A száz éve született Cs. Szabó László alakját idézi emlékezetünkbe a kecskeméti Forrás. A „magyar emigráció” irodalmának központi alakját, aki sosem felejtette el hangsúlyozni: „angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem”. Cs. Szabó, az esszéista, novellista és irodalomtörténész 1935–1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette. Itteni áldásos, mindig a minőséget szem előtt tartó és mindenfajta szélsőséges megnyilvánulás ellen kardot rántó tevékenységére Salamon István emlékezik.
Szerepe volt abban, hogy olyan ígéretes „ifjú poéták”, mint József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és Jékely Zoltán leülhettek a rádió mikrofonja elé.
„Cs. Szabó László írói munkássága a Nyugat vonzásában alakult, ő maga – Halász Gáborral, Szerb Antallal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Keresztury Dezsővel, Kerényi Károllyal és másokkal egyetemben – annak az esszéirodalomnak a képviselője, amely a nyilvános gondolkodásnak és eszmélkedésnek ezt a művészi formáját Arany János, majd Babits Mihály után ismét a magyar irodalmi kultúra magaslataira emelte” – jegyzi meg Pomogáts Béla A megfigyelő közelsége és távolsága című esszéjében, melyben az idehaza hosszú évtizedekig publikációs tilalommal sújtott szerző eszszéírói munkásságának kulcskérdéseit vizsgálja.
Cs. Szabó László, akit – mint megjegyzi – „odahaza az urbánusok közé soroltak”, mindent megtett azért, hogy a magyar irodalmat mind a mai napig megosztó törésvonal eltűnjön. Czigány Lóránt, Gömöri György, Borbándi Gyula és Ferdinandy György azt a pótolhatatlan irodalomszervezői tevékenységet méltatja, melyet Cs. Szabó László az emigráció keserű évtizedei során kifejtett.
De nemcsak kiváló esszéista, pótolhatatlan irodalomszervező, hanem nevelő is volt, szinte „Osztályfőnök Úr, aki a nyugatra került írójelöltek Nesztora volt. Sok száz előadáson sok ezer fiatal tanulta meg tőle a felnőtté válás nehéz tudományát. Megtanultuk tőle példának okáért, hogy a fájdalom hangtompítója a szerzetesi szigor, ami az alkotó embert talán még inkább jellemzi, mint a szerzeteseket… Csé sárospataki sírja előtt, valahányszor arra járok, újra hallom ezeket a szavakat” – emlékezik a mesterre Ferdinandy György.