Az idei év egyik kérdése volt, hogy milyen választ ad Oroszország a posztszovjet térségben a befolyásért folyó geopolitikai játszmában a „színes” forradalmakra. Milyen tanulságokat vont le Oroszország a „narancsos” forradalomból?
– Ami a „színes” forradalmak hatását illeti, meg kell különböztetnünk két periódust. Az elsőt egyértelműen a sokk jellemezte. Ennek hangulatát alapvetően meghatározta a félelem. Az orosz véleményformálók attól tartottak, hogy a posztszovjet térség perifériáján elindult, elindított, elitcserével járó demokratikus változások fokozatosan közelítenek Moszkvához. Biztosak voltak abban, hogy ezeket az eseményeket kívülről irányítják. Ezzel párhuzamosan az év eleji oroszországi, alapvetően szociális alapú tüntetések óvatosabbá tették a hatalmat. Az esetlegesen tiltakozást kiváltó intézkedéseket visszafogták. Ennek következtében a nemegyszer fájdalmas következményekkel is járó reformok lelassultak, kitolódtak. Idővel ez a feszültség érezhetően oldódott, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy ezek a változások – különösen az ukrajnai tapasztalatok alapján – egyre kevésbé voltak vonzók. A kiábrándulás egyértelmű volt, ami önmagában megerősítette a Kreml pozícióit. Még az egyébként elégedetlen oroszok számára sem tűnt logikusnak a jelenlegi stabilitás, a gazdasági növekedés feladása. Az Ukrajnában jelentkező problémák, a „narancsos” táboron belüli törés megnyugtatta Moszkvát, amely immár magabiztosabban konstatálta, hogy mégiscsak ő a térség vezető hatalma.
– E szempontból azonban kulcsmomentumnak látszik, hogy Moszkva képes-e új modernizációs központtá válni a régió átalakuló országai számára, avagy azok ilyen példákat kizárólag Nyugaton keresnek. E téren mit tett Oroszország?
– Nem sokat. A gazdaság az úgynevezett holland betegségtől szenved. Az olajdollárok nem jutnak el a reálszférába. Korántsem a kellő mértékben segítik a termelés modernizálását, nem teremtődnek általa új munkahelyek. A leglátványosabban a valóban elképesztő mértéket öltő építkezésekben jelenik meg a magas olajár, ám a gazdasági rendszer egészét ez a fellendülés nem hatja át. Nem jut több pénz az oktatásra, az egészségügyre. S ami még aggasztóbb, Oroszország ma jobban függ az olajtól, mint néhány éve. Ilyen körülmények között pedig Oroszország egyelőre nem lehet vonzó példa a posztszovjet térség számára. A posztszovjet térség országainak most az olcsó energiahordozók és az Európához közeledés perspektívája között kell választaniuk. Rövid távon egyébként Oroszország győzhet, Ukrajnában hatalomra kerülhet egy Moszkvához közel álló kormány, stratégiai perspektívából nézve azonban a mai orosz modell nem lehet vonzó. Ehhez mindenképpen változnia kell, különben a nyugati minták teljesen áttörnek.
– Ne felejtsük azonban el, hogy közben Oroszország sem teljesen külön utakat jár, hanem közeledik például Európához…
– Természetesen, azonban e téren is változik a helyzet. Néhány éve még az volt az alapkérdés, hogy Oroszország és az EU kölcsönösen függenek egymástól az energiahordozók miatt. Mára közben új potenciális fogyasztók tűntek fel a láthatáron, s ez lehetővé teszi, hogy Oroszország diverzifikálja gazdaságát. Ebből kifolyólag Moszkva immár akár azt is megengedheti magának, hogy ne tegyen magáévá minden európai normát. Ezt én nem tartom pozitív fejleménynek.
– Ha ez így van, akkor egyes európai államok is elgondolkodhatnának azon, hogy szűk látókörű politikájukkal miért lökik Moszkvát egyenesen Kína karjaiba …
– Ez így van, hiszen ez a magatartás egyáltalán nem taktikus. Ráadásul sok területen – migráció, nacionalizmus növekedése – Oroszország és Európa érdekei egybeesnek. S akkor még nem beszéltünk a nemzetközi terrorizmusról, Kína feltartásáról. E tekintetben jelenleg Oroszország a keresztény Európa végvára. Persze az érem másik oldala, hogy a biztonságos energiaszállítás fejében mások pedig mindent elnéznek Moszkvának.
– Vagyis úgy véli, hogy a modernizáció gyorsítása szempontjából kedvező külső körülmények ellentétes hatást váltott ki Moszkvában…
– Így van. A különböző kijelentésekből ítélve ugyanis a kormány például látja, hogy a gazdaságot diverzifikálni, élénkíteni kell, befolyásos csoportok azonban egyáltalán nem érdekeltek ebben. Így aztán a rendszer nem használja ki a változásra a kedvező alkalmat, időt veszít és betokosodik.
– Az év talán legfontosabb belpolitikai eseménye Oroszországban az volt, hogy Dmitrij Medvegyev és Szergej Ivanov kormányfő-helyettesi kinevezésével kezdetét vette az elnökválasztási kampány. Milyen forgatókönyvei lehetnek a sokat emlegetett 2008-as utódlási projektnek?
– Induljunk ki abból, hogy Vlagyimir Putyin 2008-ban nem lép le véglegesen a politikai porondról. Szinte biztosra vehető, hogy nem indul egymás után harmadszor az elnöki címért. Ez egy sor problémával járna, s elsősorban az ország megítélésére lenne negatív hatással. Az is jól látszik ugyanakkor, hogy Putyin a későbbiekben is meg akarja tartani vezető szerepét. Ehhez kell megtalálni a megfelelő formát. Ezt meglelheti úgymond a parlamenti köztársaság mechanizmusában, például a kormányzó Egységes Oroszország elnökeként. Kézenfekvő lenne kinevezni egy gyenge utódot, aki szinte naponta konzultálna elődjével. Nem elképzelhetetlen az államfő ez irányú aktivitását látva az energetikai szektor főgurujának szerepe sem. Jelenleg azonban a legfontosabb, hogy az elnök kezében maradjon a gyeplő, a kezdeményező szerep. Ha például túlságosan korán kijelölné utódját, az elit azonnal afelé fordulna. Putyin ezt láthatóan jól érzi, így említett lépései is a bizonytalanság fenntartását szolgálják. Medvegyev és Ivanov is legfeljebb lehetőséget kapott a bizonyításra, s nem garanciát az utódlásra.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
