Ez a csúcs?

Ha valaki egy sötét, esős brüsszeli reggelen munkába sietve szögesdrót akadályba ütközik, biztosra veheti, hogy aznap valami fontos dolog történik, például az unió vezetői csúcsértekezletet tartanak, hogy végre-valahára megegyezzenek a következő hét évre szóló költségvetésről.
Csak a nagyságrendek érzékelésére érdemes egy pillantást vetni a szóban forgó számokra. A legújabb brit javaslat 849 milliárd euróban irányozza elő az unió hét évre szóló költségvetését, ami 22 milliárddal kisebb, mint amit júniusban a luxemburgi elnökség javasolt, és 273 milliárddal kevesebb annál, amit az Európai Bizottság szeretne. Ezért azután Barroso, a bizottság elnöke a Strasbourgban ülésező európai honatyáknak eléggé elkeseredetten úgy jellemezte a brit javaslatot, mint egy „szűk látókörű, nacionalista, viszszahúzó” indítványt. Hasonlóképpen nyilatkozott Kazimierz Marcinkiewicz lengyel miniszterelnök is, aki utalva a „javított” brit ajánlatra, amely 1,5 milliárd euróval többet adna az új tagállamoknak (miközben 12,5 milliárdot korábban elvett tőlük), azt mondta, hogy a britek „egy kanál szolidaritást” kínálnak „egy hordó önzésért” cserébe.
A vitatott összegek az unió szintjén jelentéktelenek, mélyen a GDP-növekedés előre jelezhetőségének hibahatára alá esnek, sokkal inkább a Párizs és London közötti feszültségeket tükrözik, amelyet az is beárnyékol, hogy Chirac és Blair személyesen – enyhén szólva – nem szívelik egymást. Az ellentétek forrása azonban nem annyira a vitatott mezőgazdasági támogatásokban vagy a brit visszatérítésben, hanem sokkal inkább Anglia és a kontinentális Európa eltérő társadalmi modelljében (szociális, illetve liberális állam), továbbá eltérő világgazdasági és politikai érdekeiben és felfogásában keresendő. Ezek azonban olyan ellentétek, amelyek az Európai Uniót hosszú távon is meg fogják osztani, függetlenül attól, hogy a 2007–2013-as költségvetést mikor és milyen formában fogadják el.
A költségvetés tekintetében csak egy dolog vehető biztosra, mégpedig az, hogy a jelenlegi brit javaslat igen távol áll attól, hogy az Európai Uniót azokba a magasságokba röpítse, ahová az unió vezetőinek nyilatkozatai szerint (például az úgynevezett lisszaboni stratégia alapján) az adott időszakon belül el kellene jutnia.