Fordulópont

Napok óta nyűglődöm, nem lelem a helyem, az írás sem megy úgy, ahogyan kéne, meggyőződés nélkül rovom a sorokat, aztán néha, ha elég kitartó vagyok, meg-meglódul, de inkább mégsem, csak kapirgálok kitartóan, nem akar összeállni semmi, minden esetleges, véletlenszerű, hiányzik belőle a bizonyosság, hogy ennek így kell lennie, és ez a szüntelen kujtorgás magam körül, az állandó kétkedés elkedvetlenít, az is bosszant, hogy most például arról írok, hogy hogyan írok vagy hogyan nem, ahelyett hogy valóban írnék, de mit csináljak, ha egyszer nem megy, utálom a mondataimat, unom őket, nem érzem a tétjét a dolognak, azon morfondírozom, hogy én nem is vagyok író, mert az igazi író mindig ír, akkor is, amikor nem megy neki, mert neki akkor is megy, amikor nem megy, mert akkor meg farigcsál, elővesz egy szót, megforgatja, babrálgatja, ide teszi, oda teszi, eljátszik egy gondolattal, egy ötlettel, úgy, ahogy a cipész vacakol a bőrökkel meg a faszegekkel, kitakarítja a műhelyt, leszab előre egy csomó cipőfelsőrészt vagy talpat, mer’ a cipész sem mindig karmazsin csizmán dolgozik, annál is inkább, mondom magamnak, mert aki a karmazsin csizmán dolgozik, az nem a cipész, hanem a csizmadia, de maradjunk a tárgynál, szóval a cipész sem mindig készít remeket, van, hogy csak szöszmötöl, kikeveri az enyvet meg a csirizt, megsüti a fókazsírt, beolajozza a kaptafát meg a dikicset, ki a jó isten tudja, hogy mit csinál egy cipész, amikor nem csinál semmit, mégis úgy néz ki, mintha dolgozna?, látod, te ostoba, mondom magamnak, te még azt sem tudod, hogy az ember arról ír, amit ismer?, mit akarsz te a cipésszel?, nincsenek is már cipészek, miért nem példálózol inkább valami mással?, a tonhalászokkal vagy a klarinétosokkal, persze ha valaki nem ért semmihez, akkor nehéz, mindegy, az a lényeg, hogy a bálnavadász sem mindig bálnát vadász, vannak olyan napjai, amikor csak tesz-vesz, kibont egy olajoshal-konzervet, megfeni a szigonyt, megstoppolja a zsebkendőit, előkészül a nagyobb feladatokra, csakhogy engem ez nem vigasztal, mert az én esetem más, én nem teszek-veszek, hanem elkeseredem, mer’ napnál világosabb, hogy én nem születtem írónak, én csak úgy izomból írok, görgetem magam előtt a szavakat, mint egy galacsinhajtó bogár a ganajt, de most kiderül majd, hogy tévedés az egész, eddig sikerült lépre csalnom a világot, de most vége, egyszerűen eldugultam, nem jut eszembe semmi, csak arról tudok írni, hogy miért nem tudok írni, itt ülök bambán, megdermedtek, jéggé fagytak bennem a szavak, megrekedtek valahol az agyamból az ujjaim felé futó pályákon, nem futnak végig a jelek az idegek rozsdás vezetékein, betűk torlódnak fel, szavak rohannak össze a kereszteződésekben, összetett mondatok siklanak ki, borulnak fel, mint hosszú szerelvények, melyek alatt terrorista gerillák robbantották fel, irokéz (még ez is!) indiánok tépték fel a síneket, úgy ácsorognak bennem mellékvágányra tévedt mondatszerelvények, mint árvíz borította, ködös tájban tengelyig lepett vonatok, szavaim végeláthatatlan, szakadozott konvojok, az utánpótlás soha meg nem érkező trénjei, sártengerben elakadt szekerek, egy helyben csúszkálnak az elhájasodott idegek zsírtól fényes ösvényein, szavaim csigalassúsággal vánszorgó katonák, Napóleon vert veteránjai a fagyos Szibériában, szavaim döglött lovak, fölöttük türelmes dögkeselyűk köröznek… Na, ebből elég! Felhívom M.-et, hogy kiöntsem neki a szívemet, de nem lehet, mert már ő beszél, síri hangon meséli, hogy az egeket veri a cukra, kíváncsiságból vett egy ügyesnek látszó kis készüléket a gyógyszertárban, és kiderült, hogy húsz a cukra, hogy tulajdonképpen nem volna szabad csorognia a vérének, de érzi is, mintha csikorogna a vér az ereiben, és le fogják vágni a lábát, mert hónapok óta fáj, nyilván érszűkülete van a cukortól, hagyjam őt békén, ő végez magával, nem fog fél lábbal élni, egyszer mindannyian elmegyünk, próbálnám vigasztalni, de nem hagyja, legalább éltem, hörgi diadalmasan, zabáltam, mint állat, velős pacal, csülök pékné meg csontvelő pirítóssal, és persze somlói galuska, előtte-utána sör és közben is, aztán a csokik, a konyakos meggy, marcipán meg ilyesmi, Magdi, a kedvese próbálta eldugni előle, beosztani, hogy csak nassolgasson, de ő, mondja, ő nem ismeri azt a szót, hogy nassolni, mi az?, a magyarban ilyen szó nincsen… Mire leteszem a kagylót, a kedélyem még nyomottabb, csöngetnek, a postás az, Erdélyből nyolcvannégy éves anyai nagynénémtől hoz levelet, felbontom, Babus néném határozott sorai helyett reszketeg betűkkel rótt, nehezen silabizálható kézírás, megzavart hangyaboly, szertemásznak, a lapszélek felé igyekeznek a jelek, nagyon megjártam, Kedves Öcsém (anyám halála óta ez a titulusom), elzuhantam a pincében, megfordult velem a világ, az okát nem tudom, végigvágódtam a cementen, úgy érzem, ezer darabra törött a medencém, attól tartok, ez az ősz velem is végezni fog, ma elhívom a papot, elintézem vele a földi dolgokat… Félbehagyom, leteszem a levelet. Ebből ma már nem lesz munka… Leéltem nyolcvanhárom évet, olvasom ismét, a harcomat megharcoltam, mi kell még? Egyetlen dolog bánt, hogy állandóan lehangolt vagyok, erre kellene valami drog, egy-egy ecstazytabletta biztos jót tenne, engem már nem tenne tönkre… Leteszem a levelet. Kimegyek az erdőbe, döntöm el, futok egyet a kutyával. A kapu előtt metsző szél vág a képembe, tűz a nap. Hogyan lehetséges, hogy én mindig csak holnap emlékszem arra, hogy tegnap hol hagytam az autót? Megadóan keresgélni kezdünk, ballagunk a vár felé. Kormos mindig szórakozott volt, de amit mostanában művel, az mégiscsak sok. Babakocsis csaj közeledik lefelé, körülötte egész kis óvoda, négy-öt pici gyerek nyüzsög. A kutya kényelmesen üget fölfelé a járda közepén, de mert nem előre, hanem oldalt, a túlsó járdára bámul, belegaloppozik a kocsiba, rémülten felvonyít, szökkenne odébb, megbotlik, elesik, eltűnik a gyermekhad közepén. Ugranék, ijedten kérnék elnézést, de látom, a csaj mosolyog, a gyerekek gurulnak a nevetéstől. Kormos összeszedi magát, mintha mi sem történt volna, méltóságos tartással üget tovább. Az autóban ülünk, a piros lámpánál várakozunk, amikor a sarki söröző üvegajtaja előtt forgószél támad, dugóhúzó alakban pörgeti, forgatja, emeli mind feljebb és feljebb a sárgult faleveleket, aztán hirtelen az egészet a kocsira szórja, én pedig megvidámodva hallgatom, hogyan kopog, pereg a homok és az apró kavics a tetőn és a szélvédőn.