Hogyan legyél humoralista (112.)

Az Esélyegyenlőség Alapítvány pályázatot írt ki – amint már említettem a múlt héten, de nem várhatom el, hogy egy hétre rá is az olvasó cikkemre emlékezzen… (s akkor még a most először – és utoljára – olvasómra végleg nem vagyok tekintettel.)
A pályázatra nagyon sok értékes pályamunka érkezett – írja az Átörökítendő kincseim könyv megejtően szép előszavában az Alapítvány Kuratóriumának elnöke. Valamennyi bemutatása lehetetlen (…) egy a közös – azonban – bennük: az, hogy a belső békénket nem a külső feltételek biztosítják, hanem MAGUNKBAN HORDOZZUK ŐKET (így kiemelten íródik ez ki a könyvben is.)
Mondják ezt a magukkal megbékélő, szeretetben, áldozatkészségben, jóságban, az embertársaik és a megbecsülésében, elfogadásában példamutató idős, tiszteletre méltó emberek. Az írások olvasásakor újra és újra igazolódik az a hitem, hogy az időskor – a test esendővé válása ellenére is – sok értéket, szépet, érett bölcsességet tartogat. Mennél több írást olvasunk el, annál erősebbé válik a meggyőződésünk, hogy: jó volna megöregedni! (Én csak a pályázat nyertes pályamunkájából is csak a számomra leg… tényleg leg leggebbet nyújtom át karácsonyi és újévi ajándékként, Matiszkó Károly, 78 éves nyugdíjas vasutas helyett.)
Bodrogolasziból küldi mindnyájunknak az alábbi ajánlással: Most lehet, hogy melléfogtam, melléértettem ezt a pályázati felhívást! Lehet, hogy a pályázat címe okozta a félreértést: ÁTÖRÖKÍTENDŐ KINCSEIM.
Hogy nekem is ez a célom, hogy átörökíteni!
De meglehet, hogy csak nekem kincsek ezek… Ahogy azonban át- meg átolvasgatom a kiírt pályázat témaajánlatát, mégis úgy érzem, ezekkel foglalkoznak az én írásaim is. Mert szeretek írogatni…! Vén koromra ez a mániám, mert már hál’Istennek, a 78-adik esztendőmet taposom. Írásaimban rendszerint a magam udvarán levő kútból merítek. Az eddigi írásaim legtöbbje a fiókban, meggyújtott gyertyáim a véka alatt!
Mert el-elküldöm én ezek némelyikét ide-oda mustrának, általában jónak is tartják őket, de nyomtatásban nem jelentek meg. Ugyan honnan lenne nekem erre pénzem? 1500 forintot kérnek még antológiában is, oldalanként!
Meg hát az is meglehet, hogy nem olyan értékesek ezek az én írásaim. Hiszen csak ösztönösen, csak amolyan amatőr alapon, csak kedvtelésből, csak a magam gyönyörűségére. Mégis elküldöm őket, megmérettetésre (…) Egy pár írásomat a rövid határidő miatt nem volt időm füzetbe írni – leírni. Igen szépen megkérném a Bíráló Bizottságot, ha nem ilyesmire gondoltak, vagy az írásaim valamilyen okból kifolyólag nem használhatók, ha a határidő-csúszásért nem vehető figyelembe, ha úgyis a papírkosárba kerülnének, akkor küldjék vissza nekem, akár portósan is. Kiváltom a Postán, ha megérkezik.
Mert 78 évesen, az ágy szélén, a térdemen írtam le őket, mozgáskorlátozottan, a szürkehályogos szememmel. Ha másnak nem kell, hát csak a magam gyönyörűségére! Hát akkor elteszem emlékbe, be, vissza a véka alá. Remélve, hogy egyszer majd csak rákerül a sor ezekre, az ilyenekre is.

POGÁNYMISE
A Nyékládházi vasútállomás várótermében…
Már hónapok óta égeti lelkemet.
Meg nem tudok napirendre se térni felette, hova tenni azt! De még csak szavakba önteni se. Mert keresem rá a szavakat. Most mégis megkísérlem!
Talán megszabadulok tőle, talán megkönnyebülök utána. Minden hónap huszadika táján szedem a sátorfámat. Rokonlátogatóba Tiszaújvárosba, a hajdani Leninvárosba. Ott laknak a húgom unokái.
Osztán visszafelé megpakolva, mint a méhecskék, a degesz hátizsákommal.
A legnehezebbek ezek a téli hónapok!
Ilyenkor nemcsak a síkosságtól, a jeges úttól félek, hanem a korai sötétedés miatt is.
Ilyenkor már alkonyodik, amikor berobog a tiszaújvárosi expressz a Nyéki pályaudvarra. És itt még az a másfél órás várakozás. Legtöbbször csak a jegyváltó előcsarnokában. A váróterem ilyenkor télen, rendszerint foglalt. No, nem zsúfolásig teli, hiszen csak pár otthontalan heverészik a fapadokon.
De ez éppen elég ahhoz, hogy mások – az utasok – ódzkodjanak a betéréstől, a mégiscsak másik kaszttól. Mint mos is!
De nekem most mégis ide kellett bejönnöm. Először azért, mert most valóban dugig volt az a jegyváltó előtér. Másodszor, mert asztal, ahová dögnehéz hátizsákomat a legkönnyebben letehetném, felvehetném, csak itt van, ebben a helyiségben.
Meg talán vitt, hajtott a Sorsom is, hogy láthassam, hogy része legyek…
folytatása a jövő héten